Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Igazából majd ezt meg kéne beszélnünk, hogy mit kéne csinálnia, ha máskor lent hall hangokat. Látszik, hogy nem néz horror filmeket, mert ott is mindig az áldozat utána néz a hangoknak és pórul jár. Én meg nem akarom, hogy ez legyen vele, mert lehet, hogy egy nap tényleg nem én fogok haza jönni, bár bízok benne, hogy velünk ez sosem történhet meg.
Most túlságosan is rosszul vagyok ahhoz, hogy bármi értelmeset is meg tudjak vele beszélni. Szeretném, ha nem kéne benn maradnom a kórházban, mert utálom már a szagát is. Nem is értem, hogy Charlotte, hogy tud kórházban dolgozni. Értem én, hogy mindennek sterilnek kell lennie, de akkor is borzasztó. Elhúzom a számat, mert nem akartam tőle ezt hallani. Hiába húzódik el, most nem igazán tudom magam összeszedni, túlságosan is fáj a fejem és lüktet.
- És ha több napra? - Ránézek nagy kerek szemekkel, hogy mi van, ha több napra akarnak benn tartani. Azt biztos, hogy nem élném túl. Így is utálok a négy fal közt bezárva lenni, nemhogy ágyhoz kötve. Bár tudom, hogy itthon se mehetnék el sehova, de akkor is másabb a környezet.
- Ne aggódj, nincs olyan szerencséd, hogy ilyen könnyen meg tudsz szabadulni tőlem. - Halványan mosolygok, ami az erőmből kitelik, bár tudom, hogy nem viccel, de akkor is próbálom felvidítani.
- Nagyon lüktet itt. - Mutatok a szemem környékére, ahol a ragtapaszok is vannak, meg szerintem a sebeim. Kegyetlen rossz érzés. De már annyira nem bírom ezt az egészet, hogy muszáj olyanra kérnem, amitől a hátamon is feláll a szőr.
- Beviszel a kórházba? - Undorodom ettől az egy mondattól, de úgy érzem, hogy muszáj, hogy valamit kezdjenek velem, mert ha ez nem javul elsírom magam.

Miért nem tudott rám már tegnap este hallgatni? Már akkor is szépen megmondtam, hogy a biztonság kedvéért jobb lenne ha bemennénk a kórházba, nyugodtabb lettem volna, ha meggyőződhettünk volna arról, hogy minden rendben vele… Most pedig tessék. Rosszul van. Legszívesebben ordítanék vele, hiszen annyira, de annyira tudtam, hogy ez fog lenni, mégsem mondtam semmit sem. Most éppen eléggé rosszul van, és nem akarok veszekedni vele. Túlságosan aggódok érte és nem számít, hogy mi volt, hogy nem tudott rám hallgatni tegnap, most csak az számít, hogy minél hamarabb rendbe legyen. Nem is tudom, hogy mi lenne velem ha… Ilyenkor mindig a lehető legrosszabbra tudok gondolni, de igyekeztem elhessegetni a gondolataimat.
- Akkor nincs mit tenni. - Nem fogok neki hazudni, ha az orvosa úgy látja jónak, hogy több napig bent tartják Chad érdekében megfigyelésre, akkor bizony ki kell bírnia azt a néhány napot a kórházban. Még akkor is ha tudom, hogy mi a véleménye a kórházról és mennyire nem szeret ott lenni, persze senki sem megy szívesen kórházba. Mégis néha kell tennünk olyan dolgokat, amiket nem szeretnénk, hiszen erről szól az élet.
- Remélem, hogy igazad van. – Igyekeztem mosolyt erőltetni magamra, nem akartam, hogy lássa mennyire meg vagyok rémülve. Talán elkerülhettük volna mindezt, ha már tegnap este szót fogad nekem. Most még sincs időm azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha… Azt hiszem ezen már teljesen felesleges időt pazarolnom.
- Fel tudsz állni, vagy lemenjünk az autóig, vagy hívjak mentőt? - Még valahogy sikerülhetne is eltámogatnom az autóig abban az esetben, ha lábra tudna állni, de néhány percen belül itt lenne a mentő is, ha úgy adódna.

Olyan rossz ez az érzés, mikor az ember rosszul van. Ezért sem szeretem, ha berúgok, de ez mintha más lenne. Majd szét szakad a fejem, lángol az agyam, szédülök, mintha tengeri beteg lennék. Borzalmas. De akkor is azt hittem, hogy egy kis pihenéstől jobban leszek, de nem így történt. A wc mellett ülök és próbálom magam összeszedni, de csak szagolom az illatát és próbálom kiiktatni a szédülést, hogy legalább nem érezzem úgy, mintha a talaj ki akarna csúszni a lábaim alól. Nem ezt akartam tőle hallani, hogyha több napra bent tartanak. Utálom ezt az egész kialakult helyzetet, mert nem bírom a kórházakat.
- Az ilyet mindig rossz hallani. - Elhúzom a számat, és reménykedek benne, hogy csak 1 nap lenne az egész. Bár még sosem volt agyrázkódásom, nem tudom, hogy hány napig szokás benn tartani az embert, vagy mitől függ. Azt hiszem ezt a kórházas benn maradást nem fogom megúszni.
- Mindig igazam van. - Halványan mosolygok továbbra is, hátha el tudom vonni a figyelmemet erről az egész rosszul létről. Bár ahogy hátra hajtom a fejemet a hideg csempének, annyira örülök, mert olyan jó most ez a hideg.
- Azt hiszem. - Ha leszáll rólam, akkor a wc oldalába és a kézmosóra támaszkodok, hogy felhúzzam magam álló helyzetbe. Ha ez megtörtént a kézmosót még mindig nem engedem el és próbálok egyensúlyozni is. Pár perc után, mikor már úgy érzem, hogy állok és kézben tartom az irányítást, Charlotte felé nyúlok, hogy most elindulhatunk. Ha segít, akkor együtt valahogy letántorgunk a kocsiig, bár a lépcsőn eléggé sokat időzök, belekapaszkodva a korlátba, de végül csak lejutok.

Néha meg kell tennünk olyan dolgokat is, amiket nem szeretnénk. Erről szól az élet. Jól tudom, hogy mennyire szeretne távol maradni a kórháztól, hogy mennyire utálja a kórházi steril szagot, ami belengi az egész épületet, de néha hoznia kell neki is áldozatot. Azért valljuk be nem túl nagy áldozat az, hogy bent marad a kórházban néhány napig, ha ez megmentheti az életét. Hiába vagyok orvos, itthon nincsenek olyan műszereim, amikkel szakszerűen megvizsgálhatnám, habár a tünetit látva arra tippelek, hogy bizony agyrázkódása van.
- Tudom és azzal is tisztában vagyok, hogy mi a véleményed a kórházról… - Elvégre már számtalanszor sikerült a tudtomra adnia és tényleg egyetlen ember sem szeret a kórházba menni, mert az mindig azt jelenti, hogy gond van az egészségével. - Hidd el nem is erőltetném ezt ennyire, ha nem látnám szükségesnek. – Márpedig szükségesnek látom a tegnap este történtek fényében és az miatt is, hogy most a fürdőszoba csempéjén ül, miután a gyomortartalmát kiadta magából. Aggódok érte.
- Pár nap múlva jobban leszel. – Ismételten egy mosolyt erőltettem magamra. - Majd évek múltán ez egy jó történtet fog lenni, amit majd az unokáinknak mesélhetünk. – Igyekeztem elterelni a figyelmét és tényleg azt hiszem, hogy ha majd öregek leszünk és lesznek unokáink, akkor majd viccelődve fogunk vissza tekinteni a múltra és majd jót mosolyunk a történteken.
- Nyugodtan támaszkodj rám, majd én segítek. – Nem mondom azt, hogy könnyű menet volt vele együtt lejutni az emeletről egészen az autóig, de mégis sikerrel jártunk. Jelenleg az a legfontosabb számomra, hogy minél hamarabb a kórházban legyünk, ahol alaposan kivizsgálják.
- Nem lesz semmi baj, mindössze csak néhány rutin vizsgálat fog rád várni. – Igyekeztem betartani a sebességkorlátozást, de a lehető leggyorsabban és a legrövidebb úton vezettem a kórház felé, ezért percekkel később már a kórház parkolójában is voltam.
- Hívjak segítséget, vagy képes, vagy megállni a saját lábadon? – Aggódva pillantottam rá.

Sose mennék kórházba, ha most nem érezném magam ennyire sz@rul. Igaz, hogy rettegek attól, hogy több napot kell benn feküdnöm, mert akkor olyan lassan telnek a napok. És utálom azt a szagot, amit benn lehet érezni. De azt hiszem, muszáj lesz ezt kibírnom, hogy jobban legyek.
- Olyan lassan fog telni az idő. Amilyen pechem van, tuti több napra tartanak benn. - Elhúzom a számat, mert ez mindig így van, ha reménykedek abban, hogy egy napra megúszom, akkor szoktam mindig csalódni. Utálom azt az érzést, amikor nincs semmi hasznom, csak fekszek és a plafont bámulom, mert nem kelhetek ki az ágyból.
- Tudom. - Egyezek bele, mert tudom, hogy jót akar, de akkor is a hátamon feláll a szőr, ha be kell mennem a kórházba. Az, hogy benn találkozunk az annyira kis idő, hogy tényleg meg se érzem, hogy benn vagyok, de mikor így megmondja konkrétan, hogy benn kell lennem. Egyből elfog a rosszullét, de szerintem ezt már nem tetőzheti az, amit most érzek.
- Remélem. Már tartanék ott. - Sóvárgok azután, hogy már ott legyek és túl legyek ezen az egészen. Mert az nem érdekel, hogy iszonyú ronda most a szemem körül, csak ez az émelygés-szédülés megszűnne.
- Lesznek unokáink? - Nézek a szemeibe, mert eddig még a gyerek hallatán is a falra mászott, nemhogy az unokáktól. Most pedig ő hozza fel, de azért tényleg elgondolom, hogy mekkorákat fogunk ezen kacagni, mikor meséljük.
Nagy nehezen lejutunk a kocsiig, bár próbáltam nem rátámaszkodni, mert tudom, hogy nehéz vagyok ahhoz, hogy kihurcoljon, így próbáltam magamtól is menni.
- Már attól rosszul vagyok, hogy erre gondolok. - Rántom meg a vállaimat, mert inkább ne beszélgessünk erről, csak legyek túl ezen az egészen. A kocsi gyorsaságát most különösen éreztem, pedig ahogy fél szemmel rápillantottam a sebességmérőre nem mentünk gyorsabban, de ez a kanyargás nagyon rossz volt.
- Menni fog. - Jelentem ki, majd a kocsi ajtót is kinyitottam, és erőt vettem magamon, hogy most ki kell szállnom. Inkább nem is néztem az épületre, mert gyűlölöm, mégis kénytelen vagyok ide bemenni. Pedig azt hittem, hogy valamennyi előnyöm lesz, ha orvossal járok. Kimászok a kocsiból és az oldalának támaszkodok, hogy amíg odaér, addig valamennyire visszanyerjem az egyensúlyom és így már ketten tudunk bemenni.

Teljesen megértem most ezt a pesszimista hozzáállását. Igaz orvos vagyok, de betegként én sem szeretek bent lenni a kórházban.
- Még semmi sem biztos. – Mégis mit mondhatnék? Nem akarok neki hazudni, de nem is tudom megjósolni, hogy meddig akarják majd bent tartani a kórházban. Most szerintem az is éppen elég, hogy megígértem neki, hogy ha csak egy napra akarják bent tartani, akkor majd elintézem, hogy az én felügyeletemmel haza engednék. Ez még megoldható, feltéve, ha csak egy napról lenne szó, mert ha több napig lenne szükséges a megfigyelése, akkor nem kockáztatnék.
- Van, ami sosem változik. Most is olyan türelmetlen vagy. – Igyekeztem mosolyt erőltetni magamra. Még mindig nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy mennyire aggódok, elvégre alapos okom van arra, hogy aggódjak. Én okoztam a sérüléseit, most pedig miattam van rosszul, ha bármi történne vele, akkor azaz én hibám lenne.
- Egyszer biztosan. – Újfent mosolyt varázsolok az ajkaimra. Megértem, hogy miért kérdezett vissza, hiszen ha felmerül a gyerek vállalás témája, akkor mindig próbálok hárítani. Nem arról van szó, hogy egy szép napon nem szeretnék családot, gyerekeket majd unokákat… De a gyerekvállalás nem szerepel az öt éves terveim között.
- Bárcsak el tudnám valahogy terelni a gondolataidat… - Noha lenne erre egy módszerem, de azt hiszem, hogy jobb, ha ezzel nem kísérletezgetek. Különben is rosszul van, nekem az a dolgom, hogy minél előbb oda érjünk a kórházba.
Ahogy leparkoltam gyorsan kiszálltam és már rohantam is a kocsi túlsó feléhez, hogy Chad rám tudjon támaszkodni, szép lassan vele együtt indultunk meg az épület felé.
- Ami azt illeti nem pont így terveztem a szabadnapomat. – Még mindig a „tereljük el a gondolatait” projektemmel próbálkoztam, ahogy egyre inkább közeledtünk a kórház bejáratához.

Utálom ezt a kialakult helyzetet, de nem neheztelek ezért Charlottera. Tudom, hogy nem direkt csinálta és én is szólhattam volna neki, de nem akartam felkelteni. Most meglátom a kárát, máskor inkább felkeltem, hogy ne történjen ilyen. Elhúzom a számat a mondatára, mert tudom, hogy nem biztos, de amilyen szerencsétlen vagyok ilyen téren, ha kórházról van szó.
- Ilyen a természetem, bocsánat. - Elhúzom újfent a számat, mert nem tehetek róla, ez van. Én már csak ilyen türelmetlen vagyok. Pedig szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha már nem itt lennénk. Pedig még nem is vagyunk még a kórházban.
- Egyszer? - Nézek rá, mert azért szeretném én is tudni, hogy mikor fogunk családot alapítani. Bár így is van félre tett pénzem, de attól függetlenül nagyobb felelősség egy családot eltartani.
- Nekem van egy ötletem. Ha benn tartanak, benn maradsz velem? - Nagy szemekkel meredek rá, mert nem akarom, hogy egyedül hagyjon. Ha már benn kell maradnom, akkor inkább bújnék hozzá és szívnám magamba az ő finom illatát, mint a kórterem büdös szagát.
- Én se, elhiheted! - Szerintem egyikünknek sem volt ez a terve, hogy majd kórházban leszek. Elég sz@rul érzem magam, és szerintem nem is nézek ki máshogy. Nagy nehezen bejutok vele a kórházba, ahol egyből odarohannak hozzám és Charlottet kérdezik.

Még soha sem éreztem ilyen nyomasztó bűntudatot, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy egyedül csak én tehetek arról, hogy Chad most ilyen rosszul van. Tegnap este nem kellett volna annyira „harciasnak” lennem és kezembe venni azt az átkozott palacsintasütőt. Hiába rágódok ezen, elvégre már nem bírok ezen változtatni. Ami megtörtént, az megtörtént, már nem tudom semmissé tenni.
- Azt hiszem a történtek fényében ma mindent képes lennék neked megbocsájtani. – Talán a helyében én is ennyire türelmetlen lennék, ezért nem is hibáztatom. Sőt, inkább örülök annak, hogy nem csinál még ennél is nagyobb ügyet abból, hogy kórházba kell mennie és ezt nekem köszönheti.
- Szerintem még mindketten túl fiatalok vagyunk a családállapításhoz. Nem azt mondom, hogy nem szeretnék gyereket, de a közeljövőben biztosan nem. – Nem várom el tőle, hogy megértse a döntésemet, de nem is akarom, hogy önzőnek gondoljon. Mert egy gyerek túl sok időt vesz igénybe, én pedig még nem állok készen, hogy eldobjam a karrieremet azért, hogy otthonülő anyuka legyek.
- Meglátom, hogy mit tehetek. – Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amit később nem tudok betartani. Neki a saját érdekében most arra van szüksége, hogy pihenjen, és nem vagyok abban biztos, hogy a jelenlétemben tudna-e pihenni. Noha azzal is tisztában vagyok, hogy Chad képes lenne bármit megtenni azért, hogy bent maradjak vele.
- Hidd el, nagyon is el tudom hinni. – Ahogy beértünk felismertek minket és a protekciómnak köszönhetően Chad pillanatokon belül bent találta magát az egyik vizsgáló szobában, ahol az egyik ápolónő készítette elő a vizsgálatokhoz, amíg én levázoltam az orvosnak a történteket, hogy tudja mivel áll szemben.

Azért kicsit megkönnyebbülök azon, amit mond, mert akkor nem fog rám megharagudni, ha egy kicsit nyűgös leszek. Előfordulhat, hogy az leszek, mert nagyon utálok kórházban lenni és türelmetlen is vagyok, ezen felül meg nagyon fáj mindenem.
- Ezt jó tudni. - Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, akkor talán annyira nem vagyok elviselhetetlen, mint amilyennek érzem magam. Már nem vagyok biztos abban, amit mond, mert szerintem nála már aktuális lehetne a gyerek. Igaz, hogy én még várhatnék vele 2-3 évet, de szerintem ő benne van régen abba a korban, amikor szülnek a nők.
- És ez a közeljövő hány év? - Pillantok rá félénken, mert tudom, hogy nagyon a karrierje a fontos számára, de én akarok vele családot alapítani és kíváncsi vagyok, hogy mennyire tervezi a gyerekeket, hogy ő akkor hány éves lesz és akkor én mennyi leszek. Azt akarom, hogy benn maradjon velem, mert egyedül nem biztos, hogy kibírnám azt, hogy a kórházi szobát bámuljam.
- Én örülnék neki nagyon. - Szerény vagyok most, mert tényleg nem akarok követelőzni, de most szükségem van rá. Szükségem van a közelségére. De persze azt is megértem, hogy nem kockáztatja az állását, bár szabadnapos és már nem vagyok a betege. Örülök, hogy hisz nekem, mert nem ezt terveztem. Viszont tényleg nagyon hamar eljutok oda, hogy már benn feküdjek a vizsgálóteremben. Picit le is hunyom a szemeimet, mert már nagyon elfáradtam és a fejem is szét akar esni. Talán egy kis pihenés jót fog tenni. Igazából nem tudom, hogy mi történik velem, mert hirtelen vált számomra minden sötétségre. Talán elájultam? Eddig bírtam volna? Nem tudom, de most olyan jó minden.

Ha hibáztatni akarok valakit a történtekért, akkor magammal kellene ujjal mutogatnom. De mégis mit érnék el azzal, hogy folyton azon rágódnék, hogy mi lett volna ha…? Már nem fogom megtudni. Egyikünk sem. Most csak az számít, ami most van, és az, hogy minél hamarabb felépüljön. Most az sem érdekel, hogy kitudódik, hogy nekem köszönheti a monokliját és ezért az ápolónők össze fognak súgni a hátam mögött.
- Nem tudom, ez bonyolult… - Fáradtan felsóhajtottam. Fogalmam sincs, hogy miért, de valamiért mindig ideges leszek, mikor a gyerektéma jön szóba. Nem is tudom… Talán egy kicsit úgy érzem, hogy Chad erőlteti, vagy legalábbis jobban szeretne már szülői örömök elé nézni, mint én.
- Egy gyerek nagy felelősség. – Nekem pedig még háziállatom sincs, hiszen arról sem tudnék megfelelően gondoskodni. Most túl önzőnek érzem magam, mert nem akarom még feláldozni az életemet. De mégis ki marad majd otthon a kicsivel? Még nem állok erre készen.
- Én pedig annak örülnék, ha minél hamarabb meggyógyulnál. – Ez volt az utolsó mondat, amit mondani tudtam neki, még mielőtt bevitték volna, hogy kivizsgálják. Igaz, hogy orvos vagyok, de mint közeli hozzátartozó kénytelen voltam kint várakozni. Ilyenkor ez a szokás, nehogy az érzelmeim átvegyék felettem az uralmat és akadályozzam a munkát. Tényleg elfogult vagyok vele szemben, ezért jobb is, hogy a vizsgáló előtt várakozok. Idegesen sétálgattam fel és le, miközben arra vártam, hogy végre valaki elém álljon és mondjon valamit, amitől végre meg tudnék nyugodni. Ilyenkor mindenkinek megfordul a fejében a lehető legrosszabb dolog is, de most nem tudok mást tenni, mint reménykedni, hogy a dolgok végül jóra fordulnak.

Nem ezt vártam volna tőle. Én akarok gyerekeket, méghozzá úgy, hogy ő lesz az anyjuk. Fogalmam sincs, hogy miért csinálja ezt velem. Nem is válaszolok neki, csak elhúzom a számat, mert nem tetszik ez a hozzáállás. Szerintem már benne van a korban, hogy szüljön gyereket, nem tudom, hogy mire vár még. Már az is megfordult a fejemben, hogy nem akar egyáltalán, én meg úgy nem akarok senkivel se együtt élni.
- Mint bármilyen élőlény. - Nem csak a gyerek nagy felelősség, akár egy növénytartás is lehet nagy felelősség. Persze ahhoz túlságosan is rosszul vagyok, hogy most ezt én kifejtsem neki.
Az utolsó mondatát még hallom, mire mosolygok, de odabenn már minden elsötétül. Nem érzem magam jól, és azt hiszem, hogy a körülöttem lévő zajok is megszűntek. Az orvosom tájékoztatja Charlottet, hogy elájultam, de nincs semmi baj, csak pihennem kell. Infúziót kötöttek be, majd a vizsgálatok végeztével áttoltak egy üres kórterembe. Én békésen alszok, mit sem tudva, hogy mi van körülöttem.
Pár órával később már én is ébredezek, mikor az orvos is beér a szobába. Nagyon nem azt akartam hallani tőle, amit mond. Bent kell maradnom pár napra, főleg ez miatt az ájulás miatt.
- Lottóznom kéne! - Rekedtes hangon szólalok meg, mert mondtam Charlottenak, hogy itt kell maradnom. Utálom ezt a helyet és mégis muszáj itt lennem.

Nem érzem úgy, hogy bármiről is lemaradnék, ha mondjuk, nem szülnék akár ebben az évben. Szerintem még jócskán van időm megfontolni a gyerekvállalással járó kötelezettségeket. Nem arról van szó, hogy nem szeretem annyira, hogy gyereket szüljek neki, de még nem állok készen rá. Mindent úgy szeretnék, mint ahogyan a nagy könyvben is írva van… Esküvő és csak aztán a gyerek. Szerintem nem érti, hogy részemről mekkora áldozattal járna az anyaság. Szeretem a munkámat, valószínűleg le kellene mondanom az orvosi karrieremről, hogy otthon tudjak lenni a gyerekkel. Vajon Chad hozna ekkora áldozatot? Képes lenne felhagyni az álmaival egy gyerek végett?
- Nem hiába nincs háziállatom, sem pedig olyan növényem, amit gyakran kellene öntözni. – Egy gyerek pedig huszonnégy órás felelősséggel járna. Én pedig nem az a fajta nő vagyok, akinek az volt a legfőbb élet célja, hogy férjhez menjen, majd gyerekeket szüljön, és háztartásbeli nő legyen.
Idegesen várakoztam és még idegesebb lettem, mikor felvilágosítottak a történtekről. Gondoltam, hogy ez lesz, hogy pár napig bent fogják tartani megfigyelésen, ezt diktálja a józan ész, de mégis reménykedtem, hogy nem így lesz, már csak azért is, mert tudom, hogy Chad mennyire irtózik még csak a gondolattól is, hogy bent kell feküdnie a kórház falai között néhány napig. Hosszú óráknak tűnt a várakozás, amíg ott ültem a kórteremben az ágya mellett, míg arra vártam, hogy felébredjen.
- Talán van néhány kaparós sorsjegy a kantinban. – Mosolyogtam rá halványan, nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy végre magához tért. A körülmények ellenére eléggé jó színben van.
- Hogy érzed magad? – Igyekeztem leplezni az aggodalmamat, de gondolom az arcomra van írva, hogy mennyire féltem.

Inkább erre nem is mondok semmit, mert szerintem nem ez lett volna részéről a válasz. Azt akarom, hogy gyerekünk legyen, hogy ezzel is eggyé forrjunk. De úgy látszik, hogy kettőnk közül én akarom, hogy legyen családunk, ami kicsit fura számomra. Még őrlődök rajta, mert el kell ezt fogadnom, de remélem, hogy nem akarja sokáig húzni ezt a dolgot.
Fogalmam sincs, hogy mi történt, mert hirtelen minden olyan más lett. Nem hallottam hangokat, mintha aludtam volna. De, ami a legfurább, hogy nem emlékeztem arra, hogy mikor szakadt meg a kép. Csak arra döbbentem rá, hogy már a kórteremben fekszek, Charlotte pedig mellettem ül. Látásom még homályos, de így is értem, hogy mit mond az orvos. Gondoltam, hogy bent kell maradnom és ezt meg is jósoltam a szerelmemnek.
- Fu, de rég játszottam olyat. – Halvány mosoly az arcomra, mert most akár lenne is kedvem egyet lekaparni. Igaz régen sose sikerült nyernem, ha meg volt olyan pechem, akkor is csak a sorsjegy árát nyertem vissza.
- Jobban. – Határozottan jobban érzem magam. Nem tudom, miért de most örülök, hogy itt vagyok a kórházban, bár ezt nem fogom bevallani Charlottenak, mert mindig felfogja nekem hozni.
- Este itt maradsz velem? – Nézek a szemeibe, hogy ezzel is meggyőzzem, mert azért egyedül nem szívesen aludnék itt. Szükségem van most rá, hogy a közelemben legyen. Bár nem láttam magam még a tükörben, de arra határozottan emlékszem, hogy eléggé fintorgott a nővér, amíg még magamnál voltam.
- Mi történt? – Jut eszembe, hogy van egy sötét lyuk az agyamba arról a pár óráról, amikor bejövünk és a mostani ébredésem közt. Kíváncsi vagyok, hogy mit adtak nekem. Altatót, hogy meg tudjanak vizsgálni és ne fájjon, vagy valami komolyabb.

Nem is tudom, mintha ez olyan lenne, hogy már csak azért is kötelességem lenne szülni, mert nőből vagyok. Ez olyan középkori módszer. Mármint mindenkinek jogában van eldönteni, hogy akarok-e gyereket. Noha vannak olyan nők, akiknek nem lehet, de arra ott van az örökbefogadás. Attól, hogy mindketten egészségesek vagyunk és képesek lennénk összehozni egy kisbabát ezt még nem jelenti feltétlenül azt, hogy vágynék is rá. Most még nem.
- Ha szeretnéd, akkor hozhatnék később párat. – Mosolyogtam rá halványan, legalább lenne valami, ami legalább egy kis időre elterelné a figyelmét arról, hogy ismét egy kórteremben kell lennie. Jól tudom, hogy mennyire utálja ezt. Ami pedig engem illet, szinte bármit képes lennék most neki megadni, hogy enyhítsem a saját bűntudatomat, elvégre miattam került most ide.
- Ennek örülök. – Ismét ott bujkált az a halvány mosoly az arcomon, miközben óvatosan bele túrtam a hajába, hiszen tudom, hogy mennyire szereti, mikor ezt csinálom.
- Ha szeretnéd. – Mármint nem lenne szabad a látogatási időn kívül a kórteremben lennem, de szerencsére van annyi protekcióm, hogy megtehetném. Ez is egy előnye annak, hogy orvos vagyok és pont ebben a kórházban dolgozok.
- De arra gondoltam, hogy nem ártana, ha kicsit később haza ugornék néhány dologért. Van valami, amire feltétlenül szükséged lenne? - Mert ha bent maradnék, akkor nekem feltétlenül szükségem lenne egy váltás ruhára, meg hasonló minden napos dolgomra.
- Megállapították, hogy agyrázkódásod van, de a többi eredményre még várnunk kell. - Valószínűleg ezért is veszítette el az eszméletét. Már azért is hibásnak érzem magam, hogy miattam van itt, azért pedig még jobban, hogy nem sikerült hamarabb rávennem arra, hogy bejöjjön a kórházba.

Ez a kórházasdi most valahogy nem tett jót nekem. Utálok itt lenni, de valamiért most hálás vagyok, mert jobban vagyok. De akkor sem fogom ezt sosem bevallani, mert a végén ezt fel tudja hozni ellenem Charlotte. Viszont ez a sorsjegy nem is rossz ötlet. Lehet, hogy csak viccből mondja, de nekem most kedvem lenne kapirgálni.
- De olyan nagyot hoz. Black Jacket. - Komolyan mondom neki és teljesen beleéltem magam, hogy sors jegyezhetek. Legalább ezzel is elfoglalom magam és még egy kicsit szórakozok is. Felé fordítom a fejemet és csak nézem az arcát.
- Összekócolod a hajam. - Élvezem, ahogy beletúr a hajamba, de nem hagyhatom ki az ilyenfajta beszólásokat. A nyakamig felhúzom a takarót, nincs túl meleg itt a kórteremben.
- Szeretném. - Mondom a szemeibe, hogy ezt akarom, hogy itt maradjon velem és hozzá tudjak bújni. Nincs is most más kérésem csak, hogy ne hagyjon egyedül.
- Feltétlenül rád van szükségem. - Megfogom a kezét, mert most így érzem. Szükségem van a jelenlétére, más most nem is fontos. De ha már így felajánlotta, akkor eszembe jut mégis csak valami.
- De ha van, akkor narancslevet kérek. - Most úgy megkívántam a narancslevet. És szomjas vagyok. Csak most jöttem rá, hogy teljesen ki van száradva a szám.
- Töltesz nekem légyszi vizet? - Nagy szemekkel meredek rá, mert megtenném én is, de nincs kedvem most ki megmozdulni, mert annyira jól bebugyoláltam magam a takaróval. Ha megkapom a vizet, akkor feljebb ülök és miközben iszok, úgy hallgatom, hogy mit mond.
- És mikor lesznek meg? - Nem vagyok orvos, se laboros fogalmam sincs, hogy az ilyen vizsgálatok mennyi időbe telnek, míg meglesznek.

Most már valamennyire nyugodtabb vagyok, hogy bent vagyunk a kórházban. Tudom, hogy szakértő kezekbe került. Már csak az eredményei végett aggódok. Mégis próbálok bizakodó lenni és nem a lehető legrosszabbra gondolni, végül is nem tehettem benne akkora kárt egy palacsintasütővel… Ugye? Remélem, hogy a látszólagos sérülésein és az agyrázkódásán kívül mást nem fognak felfedezni.
- Oké, akkor olyat hozok. – Hogyan is tudnék most neki bármire is nemet mondani? Tényleg igyekszem mindent megtenni, hogy kárpótoljam valahogy, amiért miattam itt kell lennie. Iszonyú érzés tudtában lenni annak, hogy erről az egészről csak is kizárólag én tehetek.
- A hajad egyébként is kócos volt már. – Most tényleg kötözködni akar velem? Pedig látom rajta, hogy mennyire élvezi, hogy a hajába túrok.
- Akkor maradok. Biztosan senkinek sem lesz az ellenére. – Nem fognak rám a nővérek szúrós tekintettel nézni és megpróbálni rábeszélni, hogy inkább menjek haza, ismernek már.
- Itt vagyok és itt is maradok, ha ezt akarod. – Óvatosan, biztatóan szorítottam meg a kezét, hogy ezzel is éreztessem vele, hogy nem megyek sehová. A történtek után annyi a minimum, hogy bent maradjak vele a kórházban, még ha nekem nem is kellene itt töltenem az éjszakát, miatta mégis megteszem.
- Csak narancslevet, semmi mást? – Mert aztán tényleg leugrok bevásárolni, bármit amit csak most szeretne. Egy kis kényeztetés azt hiszem, hogy igazán ráférne.
- Persze. – Gyorsan felpattantam a székről, hogy az ágy mellett lévő szekrényről levegyem a kancsót és töltsek a pohárba vizet, ahogyan kérte. Visszaültem a helyemre, majd felé nyújtottam a poharat.
- Néhány eredményre napokig is kell várni, de majd megpróbálom meggyorsítani az eljárást. – Ennyit talán csak megtehetek érte, hogy felhasználva a protekciómat hamarabb megkapjuk az eredményeit.

Kedvet kaptam a sorsjegyhez, ezért is kérek tőle, hogy hozzon nekem. El lehet vele lenni, és legalább nyerek is. Legalábbis remélem.
- Köszi. - Mondom halvány mosollyal az arcomon, mert nekem tényleg bőven elég az. Legalább el leszek vele, amíg lekaparom és azon izgulok nyertem-e. Ritka mikor nyer az ember az ilyenekkel, de talán ennyi balszerencse után valami jó is fog történni.
- Nem is. - Döntöm oldalra a fejemet, bár tudom, hogy kócos volt, mert ébredés után nem volt időm megfésülködni. És az sem kizáró ok, hogy nagyon is élvezem, ahogy a hajamba túr. Csak valamivel el kell terelnem a figyelmemet a helyről és ezt találtam a legjobbnak. Ha kötözködök és a végén hozzám bújik, akkor legalább elérem a sikert.
- Ne is legyen! - Halkan nevetek és csak szolidan, mert most minden kisebb rezdülésre fáj a sérülésem. Most, hogy jobban belegondolok még nem is láttam a fejem.
- Nagyon ronda? - Kérdezek rá, miközben elkezdem tapogatni óvatosan a sérülésem, hogy nagyjából felmérjem mekkora a kár. Azt érzem, hogy nagyon is érzékeny és fáj is egyes érintésemre.
- Ezt akarom. - Mondom határozottan, mert valóban most erre van szükségem. Akarom, hogy itt maradjon és ne menjen el.
- Csak narancslevet. - Nem kell más, most jelenleg azt érzem, hogy ki fogok száradni, és ezért muszájnak érzem a folyadékot. Amíg Charlotte tölti nekem a vizet, egy kicsit megpróbálok feljebb helyezkedni az ágyon, hogy tudjak inni.
- Köszi. - Veszem át tőle a poharat, majd elkezdem inni, miközben hallgatom. Megforgatom a szemeimet, azt hittem, hogy csak a mai éjszakán tartanak bent és holnapra már minden kiderül, de ezek szerint tévedtem. Miután megittam, visszaadom neki, hogy töltsön még.
- Teljesen úgy érzem, hogy ki tudnám inni a csapból az összes vizet. - Száraz a szám és nem volt elég ez a pohár víz. Akarom tudni, hogy miért vagyok ennyire szomjas. Vagy ez átlagos?

Mégis mennyi annak az esélye, hogy a kaparós sorsjeggyel nyerni lehet? Mégis próba szerencse, talán ma van a szerencsenapja, habár kétlem a körülményeket tekintve.
- Nem kell megköszönni, ez a minimum, amit érted megtehetek. – Sőt, talán ha nyerne a kaparóson, akkor elfelejtené, hogy mennyire rosszkedvű mivel itt kell lennie.
- Ezen nem akarok vitatkozni, de igen, kócos voltál. – Szóval nem én kócoltam össze a haját azzal, hogy bele túrtam, már alapból kócos volt.
Legalább annyi előnyöm van azzal, hogy ebben a kórházban dolgozok orvosként, hogy az alkalmazottaknak nem lesz ellenére, hogy ha a látogatási időn kívül is bent szeretnék maradni, sőt még az éjszakát is itt tölteném, vele.
- Lehetne csúnyább is. – Döntöm oldalra a fejemet, ahogy tanulmányozni kezdem az arcát. Nem is tudom, ez a monokli olyan, mintha verekedett volna, pedig csak én ütöttem meg a serpenyővel. - Néhány nap és nyoma sem marad. – A véraláfutás szépen el fog tűnni és már látható nyoma nem is fog maradni annak a rosszul sikerült estének.
- Rendben. – Ha csak narancslevet akar inni, akkor majd hozok neki, mikor lerohanok a kantinba, hogy vegyek neki kaparós sorsjegyet is.
- Nincs mit. – Visszaültem a székre és csak figyeltem, hogy milyen gyorsan kiitta a pohárból a vizet. Gondolom egy kicsit most dehidratált ezért ilyen szomjas, orvosként nem látok összefüggést, de talán azért van ez, mert nem is olyan rég hányt és most a szervezete vízre vágyik.
- Azért csak lassan, nehogy megfájduljon a hasad. – Adtam oda neki a második pohár vizet is, miután ismét helyet foglaltam az ágya melletti széken.

Mindent ki kell próbálni, talán lesz annyi szerencsém, hogy sikerül nyernem vele. Ha nem is sokat, de legalább az árát vissza kaphatnám, és akkor tud nekem még egyet hozni, hátha azzal már nyerek.
- Pedig nem várom el tőled. - Halványan mosolygok rá, nem vagyok bunkó, hogy ne köszönjem meg, de amúgy sem várom el tőle, hogy azért mert itt vagyok, kötelezőképp vegyen nekem sorsjegyet. Igazából azt hittem, hogy megint benne van egy kis játékba, de ezt hamar lezárja. Elkezdem igazgatni a hajamat, hogy álljon is valahogy, bár nem látom magam tükör nélkül.
- Hiányzik a hajzselém. - Elhúzom a számat, mert ahogy neki a smink, úgy nekem a hajzselé az, ami "takar". Nem nagyon szeretem, ha lelapul a fejemen a hajam.
- Úgy ütsz, mint egy lány! - Öltöm ki a nyelvemet kötözködésképpen, mert ha lehetne csúnyább, akkor elég gyengén ütött meg.
- Pedig ezzel sármosabb vagyok. - Igaz még nem láttam magamat, de általában a csajok buknak a sérülésekre, bár azt már tudom, hogy Charlotte nem. Másra nem is vágyok csak egy jó nagy pohár narancslére, hogy legalább valami íze legyen is annak, amit iszok. Bár most a víz is nagyon sokat segít nekem. Gyorsan lehúzom az első pohárral, majd már a másodikba kezdek bele, mielőtt megszólalok.
- A víztől? - Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, majd elkezdem inni a vizemet. Hamar végzek ezzel is és nyújtom, hogy kérek még. Most annyira jól esik a víz, hogy nem bírok betelni vele. Ha újra leült, akkor kinyújtom a kezemet és megsimítom az arcát.
- Aranyos vagy! - Mondom, majd a plafont kezdem el nézni, mert kínomban itt nem tudok mit csinálni.

A történtek fényében tényleg nem várok tőle semmiféle hálálkodást és amúgy is szívesen teszek meg neki bármit is.
- Mint a barátnődnek legalább ennyit kötelességem érted megtenni. – Főleg, hogy eleve nekem köszönhető az, hogy most a kórház falai között kell lennie és legalább annyit tényleg megtehetek érte, hogy behozok akármit a szobájába, hogy az itt töltött ideje gyorsabban múljon.
- Hát szerintem még pár napig még hiányolni fogod. Vagy esetleg szeretnéd, hogy behozzam? – Ha már haza akarok menni átöltözni, akkor nem esne nehezemre néhány dolgát magával hoznom, amivel otthonosabb lehet számára a kórterem.
- De hát lány vagyok! Azt hiszem, hogy inkább örülnöd kellene annak, hogy nem ütöttem erősen. – Ennek ellenére mégis kórházba juttattam, agyrázkódása van és gúnya monoklija. Mi lett volna, ha erősebben ütök? Inkább ebbe most bele sem gondolnék, így is elég sok bajt okoztam.
- Hát nekem sosem tetszettek túlságosan a monoklis férfiak. – Ezzel is arra próbáltam cseppet sem burkoltam célozni, hogy nekem bizony nem tetszik, hogy ott éktelenkedik rajta az a monokli. Gondolom lassan már el is terjedt a hír, hogy a barátommal ilyen szépen elbántam, de remélem, hogy amikor erről pletykálnak azt is hozzáteszik, hogy egyáltalán nem szándékosan tettem.
- Igen, ha egyszerre hirtelen sokat iszol, akkor meg tud fájdulni a hasad. – Én szóltam, ha pedig nem fog hinni nekem, akkor néhány pohárka víz után saját magán is megtapasztalhatja a tüneteket.
- Nem egészen értelek, most miért bókoltál nekem? – Nem, mintha bajom lenne ezzel, de így hirtelen ért, talán ez is az egyik mellékhatása az agyrázkódásának.

Nem érzem úgy, hogy bármit is el kéne tőle várnom, azért, mert leütött egy serpenyővel. Szerintem balesetek előfordulnak, ezért igazán nem leszek még bunkó és természetes, hogy megköszönöm, ha hoz nekem valamit, vagy valamire megkérem.
- Mint a pasidnak legalább ennyit kötelességem mondani. - Halványan mosolygok, ahogy szinte elismétlem az ő mondatát. Attól még megköszönöm, hogy ő nem akarja. Engem így neveltek és szerintem ez is az egyik oka, hogy velem van, mert udvarias vagyok. Eszembe sem jut, hogy be is hozhatja a hajzselémet, bár tükör is kéne hozzá és azt nem tudom, hogy mennyire engedik meg, hogy felálljak innen.
- És fel is zselézhetem a hajam? - Csak azért kérdezem meg, mert ő pontosan tudja, hogy a tükör előtt tudom csak megcsinálni, ahhoz pedig ki kell mennem a fürdőszobába. Mindehhez meg az kell, hogy felkeljek az ágyból, amit nem tudom, hogy mennyire preferálna.
- Pedig meg kéne tanulnod erősebben ütnöd, mert ha mást kell leütni, akkor legalább legyen valami haszna. - Halványan mosolygok, mert remélem, hogy nem lesz olyan esete, mikor megtámadják, mégis úgy vagyok vele, hogy jobb lenne, ha megtanulna pár olyan ütést, fogást, amivel megbéníthatja az ellenfelét, amíg elfut segítségért.
- De én a pasid vagyok, én mindenhogy kell, hogy tetszek. - Nézek rá nagy szemekkel, mert azért elvárom, hogy én így is tetszek neki. Szerintem így lenne a legjobb, mert mégis csak a pasija vagyok.
Furán nézek rá, de hiszek neki, viszont kívánom a vizet, de a második pohár után, hagyom hogy egy kis idő elteljen.
- Mert szeretlek. Nem bókolhatok neked? - Fonom fel az egyik szemöldökömet, mert nem egészen értem, hogy miért tette nekem ezt szóvá. Szeretem kihangsúlyozni, hogy mennyire tetszik nekem, eddig nem is volt ezzel probléma.

Halvány mosolyra húzódnak ajkaim, de szó nélkül hagyom a megjegyzését. Talán igaza van, de még ilyen állapotban is annyira udvarias. Sőt, most minden oka meg lenne arra, hogy haragudjon rám, elvégre miattam van itt, de nem látom rajta, hogy rám neheztelne a történtek végett. Ettől mégsem érzek kevesebb bűntudatot.
- Szerintem egy ideig még jobb lenne, ha az ágyban maradnál. – Főleg, ha még mindig szédül, s nem tud igazán stabil lábakon állni. Én csak féltem, és nem akarom, hogy elveszítse az egyensúlyát és végül megtörténne a legrosszabb, amit jelen esetben el tudnék képzelni. Maradjon csak nyugton az ágyban, akkor leszek nyugodt, tudván, hogy nem történhet vele semmi baj.
- Remélem, hogy sosem kell senkit sem leütnöm. – Nem szeretem az erőszakot, valójában nem is vagyok agresszív, sőt nem találom örömömet abban, ha bárkit is bánthatok. Tegnap este mindössze bepánikoltam, tényleg azt hittem a zajok alapján, hogy egy betörő jár a házban, de mint kiderült, csak Chad jött haza hamarabb.
- Attól, hogy még a pasim van, nem tetszik a monoklid. – Főleg, hogy a monokliját nekem köszönheti. Sajnálatos módon én tehetek a sérüléséről, de remélhetőleg pár napon belül már nem is látszik meg, sőt minél hamarabb kikerül innen. Majd tényleg igyekszem megsürgetni az eredményeket, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy inkább otthon a hálószobai ágyban lábadozna szívesebben.
- De nyugodtan bókolhatsz nekem. – Gondolom ezt most nem az agyrázkódása végett mondta, hanem azért, mert tényleg így gondolja.

Kicsit bánt, amit mond, mert gondoltam, hogy nem fogja engedni, hogy felkeljek, de úgy meg nem tudom megcsinálni a hajam. El is húzom a számat és gondolkozok egy picit, mikor eszembe jut egy szerintem nagyszerű ötlet.
- Akkor hozol be nekem egy tükröt légyszi? - Nézek rá nagy szemekkel, mert ha itt van a hajzselém, de nem tudom felzselézni a hajam, akkor teljesen mindegy. Legalábbis remélem, hogy van megfelelő méretű tükrünk eldugva otthon, aminek a segítségével meg tudom csinálni a hajam.
- De önvédelemből jó lenne, ha tanulnál valami fogást. - Rántom meg a vállaimat, igazából annyira mindegy, hogy melyiket válassza, valami kellene neki. Mert jobban belegondolva, ha nem én lettem volna tegnap, valóban lehetett volna egy betörő. Bele gondolni is rossz, de azért jobban örülök annak, hogy engem ütött le és nem valaki olyat, aki bántani is akarta.
- Ezt jól megfogalmaztad. Még a pasid vagyok. Na, de meddig? - Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, mert én azt a még-et elvenném a mondatából. Örökre a pasija akarok maradni, és abba a még nem fér bele. Kicsit összezavarodok, hogy megjegyezte nekem a bókot, pedig eddig nem volt semmi baja vele.
- Én is így gondoltam. - Mosolygok, mert szeretek neki bókolni, és imádom, ahogy fogadja őket. Leszámítva egy-kettőt, amikor nem örül neki, de az ritkán fordul elő.
- Befekszel mellém? - Nézek a szemeibe, mert álmos vagyok és hozzá akarok bújni. Ha kell, akkor odébb is megyek, a lényeg, hogy érezzem teste melegét és finom illatát.

Ami engem illet, szerintem nem vagyok túl naiv, de én is szerettem volna jól kinézni, mikor pocsékul éreztem magam a kórházi ágyban fekve. Ha ilyen szépen kér meg, akkor hogyan is mondhatnék neki nemet?
- Amit csak akarsz. – Rábólintottam. Elvégre miattam került ide, és tényleg az a minimum, hogy behozok neki egy türköt is a hajzseléje mellé, hogy meg tudja csinálni a haját úgy, ahogyan szeretné. Nem akarok ünneprontó lenni, de ha néhány napig az ágyban kell feküdnie, akkor bizonyos hiába lövi be a haját.
- Inkább vennék egy paprika sprayt, az is jó önvédelemre. – Na meg időm se lenne eljárni az önvédelmi órákra, a munkám miatt így is keveset lehetünk együtt, akkor még kevesebbet látnánk egymást, ha még efféle órákra is járnék.
- Egészen addig, míg más szinte nem léphetne a kapcsolatunk, mert ugye örökké nem nevezhetlek a pasimnak. – Ezzel is arra szerettem volna célozni, hogy a jövőre néző terveimben már egészen máshogy szeretném megszólítani. Noha tisztában vagyok azzal, hogy mikor megkérte a kezemet visszaadtam neki a gyűrűt, de csak azért, mert egyáltalán nem számítottam rá, nekem túl gyors volt a tempója. Szeretem, de ettől még nem akarok egyből az oltár elé rohanni. Mégis mit változtatna meg egy papír? Ha együtt akarok vele lenni, akkor együtt leszek, ha van papírunk róla, ha nincs.
- Most? Előbb haza akartam ugrani a szükséges holmiért. – Aztán persze visszajönnék hozzá és oda is bújnék mellé, ahogy szeretné.

Jó lenne, ha meg tudnám csinálni a hajamat, mert akkor sem tűnne úgy, hogy itt fekszek megint a kórházban. Persze, ehhez az is kell, hogy minden kellékem itt legyen.
- Én téged akarlak! - Most tényleg csak annyira lenne szükségem, hogy mellettem feküdjön én meg hozzá tudjak bújni, hogy együtt pihenjünk. Olyan jó volt az otthoni ágyban is, hogy együtt voltunk. Megforgatom a szemeimet az ötletére, mert én nem tartom ezt túl jó ötletnek.
- Mire előbányászod a táskádból a sprayt, tízszer kirabolnak. - Osztom meg vele a véleményemet erről, persze lehet, hogy csak én aggódom túl, de mostanában nagyon sok volt a hírekben az ehhez hasonló rossz történet. Nem akarom, hogy Charlottetal is ez megtörténjen.
- Milyen más szintre? - Ráncolom össze a homlokomat, mert most semmi másra nem tudok gondolni, hogy milyen szintre kéne kerülnünk. Lehet, hogy a tompa agyam miatt, de tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszél. Engem nem zavarna, ha örökké vele maradnék.
- De sietsz vissza? - Nagy szemekkel nézek rá, hogy ne időzzünk otthon túl sokat, mert addig is halálra fogom magam unni, ha addig el nem alszok. De addig nem akarok, amíg nincs itt mellettem. Visszahúzom a kezem a takaró alá és tényleg reménykedek abban, hogy hamar visszajön.

» Chad&Charlotte együtt töltött estéje
» Chad & Charlotte - melegfürdőzés
» Chad & Charlotte - kontroll
» Charlotte és Chad - hazaérve az ékszerüzletből
» Charlotte és Chad - A nagy aggódás

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Similar topics

Similar topics