Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Annyira utálom, mikor a szemeit forgassa, de nála ez amolyan rossz szokás, mert elég sokszor szokta ezt művelni.
- Megtennéd, hogy nem forgatod a szemeidet? – Bevallom eléggé idegesítő és nagyon is sokat mondó egyszerre. Nem tudom, hogy miért olyan nehéz megérteni, hogy én csak féltem és mindig a lehető legjobbat akarom neki, még ha Chad ezt szenvedésnek is gondolja jelen pillanatban.
- Arra nem is gondoltál, hogy mi lenne, ha a szeretkezés hevében hozzá érnék az arcodhoz és inkább fájdalmat, mint örömet okoznék neked? – Talán csak túlságosan aggódok, de a barátnője vagyok elsősorban, szóval nekem ez lenne a dolgom. Na meg Chad még nem is szembesült azzal, hogy mennyire csúnya monokli rondítja az arcát, talán ha látná most miféle állapotban van nem is gondolna arra, hogy az ágyban némi testmozgást gyakoroljunk.
- Ó, Chad! – Mi mást mondhattam volna? Igyekeztem finoman visszautasítani, de mikor keze nagyon is kezdett rajtam elkalandozni úgy éreztem nincs más választásom, ezért gyorsan kikeltem az ágyból.
- Elképesztő! Most is eléred, hogy nekem legyen bűntudatom. – Ismét hatalmába kerített azaz iszonyú érzés, amit mostanában egyre többször szokott belőlem kiváltani. Tényleg elképesztő, hogy bűnösnek érzem magam, mert nem akarom neki megadni azt, amire vágyik, még ha a saját érdekeit is tartom szem előtt.
- Most tényleg haragudni fogsz rám? – Alsó ajkamba harapva figyeltem, miközben visszaültem az ágyra mellé. Egyik kezemet karjára csúsztatva kezdtem finoman simogatni, amolyan jelzésképpen, hogy ha lenne fehér zászlócskám, akkor most meglengetném a béke jeleként, mert semmi kedvem vele vitatkozni.

Meglep a kérése, mert nem hittem volna, hogy valaha is zavarni fogja. Tényleg nem értem, hogy miért baj, hogyha megforgatom a szemeim.
- Miért? - Vonom fel kérdőn a szemöldökömet, majd inkább kifújom a levegőt. Hihetetlen, hogy már ezt sem csinálhatom, pedig ebben nincs semmi rossz. Azt meg végképp nem akarom elfogadni, hogy ennyire szigorú velem, elvégre nem megműtöttek, hanem monoklis a szemem. Igaz, hogyha hozzáérne, lehet fájna, de ennyit kibírnék, ha együtt lehetnék vele.
- Eddig sosem értél az arcomhoz. Miért most kezdenéd el? - Még mindig értetlenül nézek rá és kicsit csalódott is vagyok, mert eddig nem ért az arcomhoz, csak beletúr a hajamba, amit nagyon is imádtam. Szerintem annyira nem is tudná megfogni, hogy olyan fájdalmam legyen, amiért le kéne állnunk. Bordarepedéssel is együtt voltunk és ott sem történt semmi baj. Nagy szemekkel nézek rá, ahogy ki kell az ágyból, hogy így adja a tudtomra, hogy nem akar velem lenni.
- De... Én nem. - Motyogom az orrom alatt és leszegem a fejemet szomorúan. Nem akartam, hogy bűntudata legyen, én csak nem értem ezt a hozzáállást. Ha egyszer a halálos ágyamon leszek, akkor utoljára nem lehetnék vele, mert félt? Tiszta agyrém az egész. Vissza is fekszek a hátamra, hogy most akkor kiölte az összes vágyat, pedig szerintem mindkettőnkre ráfért volna, hogy együtt legyünk. Csak a plafont bámulom, egészen addig amíg nem érzem, hogy az ágy mellettem besüpped és megérinti a karomat. Le is pillantok rá.
- Nem haragszok rád! Csak egy kicsit együtt akartam veled lenni. De olyan vágyromboló tudsz néha lenni... - Az utolsót már nem a szemeibe mondom, hanem elfordítom a fejemet és sóhajtok egyet. Hangomban is csalódottság van.
- Megnézünk egy filmet? - Újból visszafordítom a fejemet, hogy ráemeljem a tekintetem. Szeretném, ha ez a nap minél gyorsabban eltelne.
- Ígérem, nem próbálkozok. - Mielőtt bármit is hinni, hogy ezzel csalogatnám vissza az ágyba. Kihúzódok az ágy szélére, és az ujjaimat a hasamon összekulcsolom.

Nagyon sokat mondó tud lenni már csak az is, ahogyan a szemeit forgassa, ilyenkor javarészt a nem tetszését próbálja kimutatni. Talán ösztönös reakció ez nála, talán tudatosan teszi, de mégis egy idő után már nagyon zavaró tud lenni.
- Mert idegesítő. – Vettem egy nagy levegőt, mielőtt tovább beszéltem volna, persze ezzel is húzni akartam az időt, jól átgondolni, hogy miféle szavak hagyják majd el a számat.
- Jobban örülnék, ha elmondanád, hogy mi jár a fejedben, ahelyett, hogy a szemeidet forgatnád. – Sajnos nem vagyok gondolat olvasó, de mikor látom, hogy a szemeit forgassa, akkor már tudom, hogy valami nagyon nem tetszik neki, de szerintem jobb lenne ezeket a dolgokat megbeszélni felnőtt emberek módjára.
- Szerintem meg hozzáértem, de gondolom a pillanat hevében nem igazán azzal foglalkoztál. – Nekem vannak arról emlékeim, hogy felül vagyok és miután a hajába túrtam szépen lassan végig is simítottam az arcán, mielőtt elélveztem volna.
Tudom, hogy nem az volt a célja, hogy bűntudatot keltsen bennem, de most mégis én érzem a bennem egyre inkább csak növekvő rémes bűntudatot. Nem azért művelem mindezt, hogy szenvedtessem, de más körülmények között sem helyeselném azt, hogy pihenés helyett mással foglalja el magát.
- Igazad van, vágyromboló vagyok. – Minek is tagadjam? Mégis nem azért utasítottam vissza a közeledését, mert én nem szerettem volna vele együtt lenni, hanem mert tényleg úgy vélem nem kellene még megerőltetnie magát.
- Miért is ne? Milyen kategóriát szeretnél? – Most jó lenne valami könnyed végjáték, hogy eltereljem a gondolataimat és ne töltsem minden másodpercemet aggódással.
- Azért nem kell ilyen messze húzód tőlem, még a végén le fogsz esni az ágyról. – Elterültem oldalamra, de közben mindvégig le sem vettem róla a tekintetemet.

Meglep, amit mond, mert még sosem mondott nekem ilyet. Eddig nem zavarta, mert ha igen, akkor miért nem szólt előbb és miért csak most? Csak egyetlen dologra tudok gondolni, mert akkor szokott ennyire feszült lenni.
- Azaz érzésem, hogy neked megjött. - A szemeibe mondom, bár egyáltalán nem baj, hiszen ez természetes, de akkor ne rajtam vezesse le ezt az egészet, mert nem csináltam semmi rosszat.
- Az jár a fejemben, hogy bármit csinálhatok vagy mondhatok, úgyis az lesz, amit te akarsz, mert te ezt eldöntötted. - Rántom meg a vállaimat, most már eszembe sem jut megforgatni a szemeimet, pedig most pont ahhoz lett volna kedvem. De ha ennyire akarja, akkor elmondom, hogy mire gondolok. Tényleg úgy érzem magam, mint egy szigorított fegyházban, és néha túlzásnak tartom, amit csinál. Anyám nem volt sosem ilyen szigorú velem. De az is lehet, hogy csak azért, mert nem vagyok az igazi fia.
- Hát, akkor végig simítanál az arcom másik oldalán. - Sóhajtok egyet, mert ha végig simít az arcomon, akkor azt tudatosan csinálja és ezt tehetné a másik oldalon, hiszen csak a jobb oldalon van monoklim.
- De most komolyan addig nem fogunk lefeküdni, míg monoklim van? - Hangom szerint közel járok ahhoz, hogy kiakadjak. Mert azt még megértem, hogy a bordarepedésem miatt nem akart velem lefeküdni, de most nincs semmi ilyen bajom. Pedig úgy vágyok rá még most is, és igazán megengedhette volna, hogy legyen valami köztünk.
- Teljesen mindegy, csak ne romantikus legyen. Azt is nézhetjük, amit a tv-ben adnak. - Végtére is tényleg mindegy, hogy mit nézünk, csak teljen el ez az idő. Ki is húzódok az ágy szélére, de gondoltam, hogy ezt szóvá is fogja tenni, így magam mellé nézek, még bőven van hely a szélén.
- Van még itt hely. - Visszanézek rá, mert nem fogok leesni. És most tényleg úgy érzem magam, mintha egy 5 éves lennék, akinek megmondja, hogy mit csinálhat és mit nem.

Minden jel szerint ezzel is arra szeretne célozni, hogy hisztizek? Akármennyire is hihetetlen, de tényleg csak féltem és aggódok érte, a tegnap esti után… Úgy tűnik, ha visszautasítom a szexet, akkor már egyből azt gondolja, hogy azért nem akartam mert éppen menstruálok. Ch, tipikus férfi gondolkozás.
- Tessék?! – Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt mondta nekem. Jó, hogy nem vágott hozzám hirtelen egy doboz tampont. Mindössze bűntudatom van és aggódok érte, de nem az áll a dolgok hátterében, amire gondol, szóval nem menstruálok, legalábbis most nem.
- Szóval azt hiszed, neked semmibe sincs beleszólásod, mert mindig az van, amit én akarok? – Ezt mindig is így gondolta, vagy esetleg most meg van rám sértődve annyira, hogy mindezt közölni tudja velem?
- Nem is gondoltam volna, hogy a szex ennyire fontos szerepet játszik a kapcsolatunkban. – Inkább kitértem a válaszadás alól, mert ha akartam volna sem tudnék most erre válaszolni. Az viszont meglepett, hogy ilyen állapotban is csak a szexen jár az esze, habár nem is értem miért csodálkoztam rá erre… Férfiból van, köztudott, hogy a férfiak csak a szexre tudnak gondolni a nap huszonnégy órájában. Chad mentségére legyen azért elég sokáig képes volt várni arra, hogy megkapjon, ezért is döbbentett le az, hogy ennyire türelmetlen most.
- Oké, akkor körbe csapogatom az adásokat, hátha találunk valami nekünk tetsző filmet. – Elnyújtózkodtam az ágyon, hogy elérjem az éjjeliszekrényen lévő távirányítót, mégis hezitáltam pár pillanatig, aztán úgy döntöttem még nem kapcsolom be a TV-t, hiszen néhány dolgot még jó lenne, ha meg tudnánk beszélni és semmi sem vonná el a figyelmünket.
- Biztos vagy benne, hogy nem haragszol rám? Mert szerintem a lehető legtávolabb húzódtál el tőlem. – Nem azt mondtam, hogy ne legyen a közelemben vagy, hogy ne érjen hozzám, pusztán nem gondolom, hogy ez a megfelelő pillanat, hogy kiéljük egymáson testi vágyainkat.

Lehet kicsit durvábban fogalmaztam meg azt, amit akartam, de tényleg kezdek a kiborulás szélén lenni. Ez a visszakérdése pedig arra utal, hogy hisztizik.
- Hisztis vagy! - Mondom a szemeibe, bár nem veszekedni akarok, de tényleg kezd kiborítani ezzel a viselkedésével.
- Miért, van? Mert nekem nem úgy tűnik. Tegnap is rám akartad hívni a mentőt, hol ott mondtam, hogy jól vagyok. Most pedig, ha nem magamtól mondom, hogy nem tudok kiszállni az ágyból, akkor szerintem simán idebilincselnél, hogy itt maradjak. - Őszinte vagyok, hiszen azt mondta, hogy mondjam el, ne forgassam a szemeimet. Nem is kímélem, akkor elmondom, hogy mi bánt és mi idegesít, de azt hiszem, hogy túl erős voltam, így sóhajtok egyet és mielőtt bármit is tudna mondani, kicsit nyugodtabb hangon folytatom.
- Nézd! Tudom, hogy jót akarsz nekem, de figyelj rám! Nem vagyok már buta kölyök, el tudom dönteni, hogy mi a jó és mi nem. - Én csak azt szeretném, hogyha ezt megértené. Tudok magamról gondoskodni, nem kell, hogy anyám helyett anyám legyen. Ő sosem volt velem ilyen szigorú és kíváncsi vagyok, hogy Charlotte mikor fog a sarokba állítani, ha rossz jegyet hozok az egyetemről. Teljesen megdöbbenve pillázok, ahogy ezt képes a fejemhez vágni.
- Jól van... Jól van... - Motyogom dühösen, majd még ezt vissza fogja kapni. Ha majd vágyni fog rám... Majd megkapja. Fortyogok a dühtől, és ezért is csúszok odébb, hogy még véletlenül se tudjon megvádolni azzal, hogy kikezdek vele.
- Rendben. De a DVD-t is bekapcsolhatod, ha nincs más. - Mondom beletörődően, hogy akkor most filmezzünk. Várom, hogy végre bekapcsolódjon és ne keljen most a gondolataimmal foglalkoznom. De csak nem akar, helyette csak megint szemrehányást tesz. Vissza csúszok az ágy közepére, ahol szoktunk aludni. Ujjaimat ugyanúgy összekulcsolom a hasamon és most már tényleg várom, hogy tv-zzünk.

Hisztis lennék? Ó, édes istenem. Egyre inkább érzem, hogy nehezebben tudom megőrizni a nyugalmamat. Annak ellenére, hogy nem akarok vele veszekedni főleg a történtek után nem… Mégis egyre inkább valószínűbbnek látom, hogy bizonyon, a mai napon csúnyán összeveszünk.
- Szóval szerinted túlreagálom? – Elfojtottam egy nevetést, ami valószínűleg kínomban akart feltörni belőlem. Ez annyira abszurd. Nehezére esne belátni ugye, hogy mindent, amit teszek azt érte teszem? Talán pont itt mutatkoznak meg kettőnk között az évekbeli korkülönbség. Talán Chad nem képes olyan komolyan gondolkozni, ahogyan én, mert most nekem úgy tűnik, hogy a mostani esetet is csak félvállról veszi.
- Ebben nem vagyok teljesen biztos. – Halkan mondtam. Mármint azt tudom, hogy nem buta kölyök, de abban nem értek egyet vele, hogy képes eldönteni, hogy mi jó neki, vagy mi nem. Akármennyire is bosszantó, szerintem mi ezen sosem leszünk egy véleményen. Tehetetlen vagyok és ezt az érzést mindennél jobban utálom.
- Tudod mit? – Ahelyett, hogy felcsaptam volna a TV-t, inkább visszatettem a távirányítót oda, ahonnét elvettem. Felsóhajtottam, próbáltam lenyugodni. Dühös vagyok rá, Chad pedig rám. Bosszant a mostani helyzetünk, hogy érzem a szakadék szélén vagyok és ha egyetlen egy lépést is hátrálnék egyből a szakadék mélyén találnám magam.
- Utálom, hogy vágyrombolónak hiszel, még ha néha tényleg az is vagyok. Utálom, hogy dühös vagy rám azért, mert jót akarok neked, még ha te nem is értesz velem egyet. És azt is utálom, hogy szerinted minden döntést én hozok meg kettőnkkel kapcsolatban és neked ezért nincs is semmibe se beleszólásod. – Úgy hadartam végig, hogy észre sem vettem, de levegőt sem vettem, míg mindent, amit akartam közöltem vele.
- Szóval mit akarsz tenni? Ha szeretkezni akarsz, akkor szeretkezünk, ha filmet akarsz nézni, akkor megnézünk egy filmet. – Még mindig dühös voltam rá, de felkínáltam neki egy választási lehetőséget, innentől kezdve már minden csak rajta múlik.

Lehet, hogy túlságosan is erősen fogalmaztam az előbb, de annyira felidegesített, hogy kicsúszott. Máskor az ilyeneket le szoktam nyelni, bár lehet, hogy most ezért is jött ki így. Ahogy elnézem az arcát és most ezt a beszélgetés, nem lesz jó vége ennek.
- Igen. - Mondom a szemeibe, már egy kicsit nyugodtabban, szerintem túlreagálja az egészet, hiszen láthatólag a felületi sérülésemen nincs semmi bajom. A fejfájásom is elmúlt, a vérzés is elállt és még mindig magamnál vagyok, ami egy nap után már szerintem nagyon is jó arány. Csak az a baj, hogy Charlotte mindig a legrosszabbat tudja a helyzetből kilátni.
- Látod, megint ezt csinálod! Úgy kezelsz, mint egy gyereket. - Szembesítem azzal, amit mondott, hiszen azzal, hogy teljes csend van a szobában és ott van mellettem, hallom a suttogást is. Tényleg úgy bánik velem, mint egy gyerekkel, aki felelőtlen és éretlen az egész élethez.
- Én elhiszem, hogy jót akarsz nekem, de ne erőltesd rám az akaratod! - Nyomatékosítom, bár annyira gyorsan elhadarta az egészet, hogy a többire inkább nem is reagálnék. Főként nekem inkább ezzel van gondom, ezért is hoztam fel ezt. Sóhajtok egyet, majd inkább folytatom.
- Tudod, szerintem gyakrabban kéne leülnünk beszélgetni és minden veszekedést félretéve megbeszélni ezeket, mert ha így folytatjuk nem lesz ennek jó vége. - Remélem, hogy egyetért velem, mert nem akarok vele szakítani és a kapcsolatunkat sem szeretném próbára tenni. Viszont ahogy közelebb csúsztam hozzá, most már tényleg arra várok, hogy bekapcsolja a tv-t és egy kicsit lenyugodjunk, de mégsem. Nagyokat pislogok rá, ahogy felajánlja a választási lehetőségem.
- Ezt most komolyan mondod? A szeretkezés nálam nem úgy működik, hogy csettintesz egyet. Az előbb akartalak, elvetted a kedvem tőle, most nem akarok. - Rántom meg a vállaimat, komolyan meglepődtem azon, hogy képes lenne ezt csinálni. Ha így akarnék szeretkezni, ennyi erővel prostihoz is mehetnék, mert kb. úgy ajánlotta fel magát. Remélem, hogy most már tényleg tv-zünk egyet.

Inkább alsó ajkamba haraptam, hogy bent tudjam tartani mindazt, amit mérgesen szerettem volna mondani, sőt nem is mondani, hanem kiabálni. Ritkán történik meg, mikor ennyire mérges vagyok, de igyekszek magamon uralkodni. Nyugodtnak kell lennem és minden rendbe fog jönni. Egyébként meg azzal nem értek egyet, hogy úgy kezelném, mint egy gyereket, de ebbe a témába nem szándékozok jobban bele menni. Így is eléggé a szakadék peremén vagyunk mindketten.
- Oké, akkor innentől kezdve azt csinálsz, amit csak akarsz. – Ha úgy érzi, hogy rá akarom erőltetni az akaratomat, mivel csak jót akarok neki, akkor igyekszek erre gondolni mikor legközelebb valami hasonló helyzetbe kerülünk, bár nagyon remélem, hogy többet ez nem fordulhat elő.
- Ez igaz. Meg kellene beszélnünk sok mindent, de azt hiszem, nem a mai nap lenne rá a megfelelő. – Szerintem ezt mindketten így gondoljuk. Most mindkettőnkben túl sok az indulat és kell némi idő, mire képesek leszünk lenyugodni.
- Rendben. – Kedvem lett volna egyet csettinteni, de azzal csak még jobban elmérgesítettem volna a helyzetet, ezért inkább mégsem tettem meg. Helyette felkeltem az ágyról, megragadtam a távirányítót és óvatosan Chad mellé dobtam, hogy kéznél legyen.
- Te csak nézd a TV-t, addig én valamivel lefoglalom magam. – Meg sem vártam, hogy szóra nyissa a száját egyből oda mentem a szekrény elé. Amint kinyitottam az ajtaját nézegetni kezdtem a gondosan elrendezett vállfákat, ahogy a szekrényben sorakoztak. Valamiért azt sejtettem, hogy engem figyel, ezért szép lassan elkezdtem kigombolni a felsőmet. Egyszerűen hagytam, hogy a földre hulljon, ezután a pizsama nadrágomból bújtam ki lassan. Már csak a halványrózsaszín fehérnemű volt rajtam, de nem zavartattam magam, túlságosan lefoglalt az, hogy ennyire összekaptunk és az, hogy találjak valamit, amit most kedvem lenne felvenni.

Nem bírom ki és megforgatom a szemeimet erre a kijelentésre. Persze, hogy ennyivel egyszerű elkönyvelni ezt az egészet, de kíváncsi vagyok arra is, hogy meddig fogja ezt bírni. Biztos vagyok benne, hogyha történne velem egy baleset, akkor megint parancsolgatni kezd. Kár, hogy nem fogadunk, de tudom, hogy erre nem lehet rávenni, pedig már vicces ez az egész helyzet, ami kialakult kettőnk közt. Mégis inkább komolyan veszem az egészet, mielőtt jobban megsértődne.
- Majd mikor kicsit lenyugodtunk mindketten. - Értek vele egyet és szerintem sem a mai nap a legjobb erre. Én sem most akartam vele ezt megbeszélni. Szerintem a holnapi vagy holnap utáni nap tökéletes lenne erre a beszélgetésre. Muszáj, mert ha így haladunk tovább, akkor szakítás lesz a vége, én pedig azt nem akarom.
Sóhajtok egyet, de nem válaszolok semmit, nekem most egyáltalán nincs kedvem a szexhez és ez a felajánlás, meg nagyon nincs az ínyemre. Bár lehet, hogy mindkettőnknek jót tenne egy békülős szex, de nem tudom most rávenni magam és érzem, hogy Charlottenak sem esne jól. Nézem, ahogy felkel az ágyról és odadobja nekem a távirányítót. Nagy szemekkel pislogok, hogy most hova is megy és miért nem tv-zünk együtt, ahogy megbeszéltük.
- Hova mész? - Nézek fel rá, már ha rám pillant. Hangom kétségbeesettségről árulkodik, mert nem akarom, hogy itt hagyjon. Úgy gondoltam, hogy összebújva fogunk filmezni, aztán aludni. Végig figyelem azt, ahogy öltözik, szerintem direkt csinálja, így beharapok az alsó ajkamba, hogy ne keljek fel és ne támadjam le. Olyan szexi mikor dühös, de akkor is tartom magam.

Már megint a szemeit forgassa… Mégis erős maradtam, s kibírtam, hogy ne tegyek megjegyzéseket rá, még ha most az átlagtól is sokkal jobban tudott zavarni. Kedvem lett volna ismét megütni a palacsintasütővel… Na jó, ez azért eléggé túlzás, nem haragszok rá ennyire, sőt nem is hiszem, hogy képes lennék szánt szándékkal bántani. Ami pedig a tegnap esti eseményeket illeti, az természetesen véletlen volt, ezt mindketten tudjuk.
- Mi van akkor, ha nem fogunk lenyugodni? Ha ez csak rosszabb fog lenni? – Beszélnünk kell egymással, de most nagyon is úgy tűnik, hogy a kommunikáció csak ront a helyzetünkön. Túl dühösek vagyunk egymásra, ezért talán meggondolatlanul kimondhatunk olyan dolgokat, amiket valójában nem is gondolunk komolyan.
- Csak a szekrényhez. – Nem néztem rá, egyenesen haladtam a célom felé. Most valahogy nem tudtam felé nézni, egy kis időre van szükségem. Legalább lefoglalom magam azzal, hogy feltúrom a szekrényemet, hogy megtaláljam mit vennék fel legszívesebben. Azt hiszem a bennem lévő dühtől sikerült egy olyan ruhát leakasztanom a vállfáról, amit egyébként nem igazán hordtam még, vagyis egy ilyen ruhát csak házon belülre vennék fel, hiszen túlságosan kihívó és sokat mutat. Mentségemre legyen ezt az egyik barátnőmtől kaptam, aki szerint néha nem árt egy kicsit többet mutatnom magamból. Sötétlila volt, spagetti pánttal, combközépig ért, s a dekoltázs résznél mély kivágással, ezért melltartóm csipkés felső részét láttatta.
- Megleszel egyedül is fent? – Indultam meg az ajtó irányába, ami a hálószobából a folyósóra nyílik, persze megvártam mit válaszol mielőtt tényleg kisétálnék a szobából.

Tényleg nem tudok jobbat kitalálni, mert megfogalmazni már nem akarom, mert akkor tényleg sértődés lesz a vége. Sóhajtok egyet, mert látva az arcát, nagyon nem tetszik neki. De legalább értékelhetné, mert vannak olyan dolgok, amiket jobb, ha nem mondjuk a másik szemébe.
- Rosszabb? Hogy érted? - Vonom össze a szemöldökömet, mert nem hiszem, hogy ennél rosszabb lenne. Legalábbis nagyon remélem, ha már ennyire egyetértünk, hogy szükséges lesz egy beszélgetés kettőnk közt. Igazából, én már most is készen állnék arra, hogy beszélgessünk, de nem erőltetem rá, mert látom rajta, hogy még feszült. Talán, amiket a fejéhez vágtam, túl erősek voltak. Végig kísérem a tekintetemmel, ahogy a szekrényhez sétál. Kíváncsi vagyok, hogy mit csinál, mert nem akarom, hogy csak úgy itt hagyjon, ezért abban reménykedek, hogy csak felöltözésről van szó és visszajön hozzám. Még nem láttam rajta ezt a ruhát, de ahogy felém fordul, egyből a dekoltázsát pillantom meg. A kérdésére viszont kicsit megijedek. Arra nem is gondoltam, hogy most fogja magát és itt hagy.
- Hova mész? - Nézek rá nagy szemekkel, hogy mégis hova megy ilyen ruhában. Őszintén szólva, nem akarom, hogy elmenjen és ezt a szemeimből ki is olvashatja. Most hirtelen az is megfordul a fejemben, hogy esetleg kimegy az utcára és valaki elhívja és nem velem lesz. De persze mindezt megpróbálom kiverni a fejemből, mert nem úgy ismerem, mint aki ebben a szerelésben mászkálna az utcán.

Túl sok volt nekem hirtelen mindaz, amit mondott. Nem szoktam ennyire frusztrált, vagy dühös lenni, de neki sikerült ezt kihoznia belőle. Nem elég, hogy szerinte hisztizek és biztosan azért, mert menstruálok, de szerinte még parancsolgatok is, s az is kiderült, hogy úgy érzi, hogy úgy kezelem, mintha gyerek lenne. Ezt szükséges volt egyszerre hozzám vágnia? Ha pedig tényleg így érezte, akkor miért nem tudtunk leülni és normális felnőttek módjára megbeszélni a dolgokat? Mert szerintem erre nem az a megoldás, hogy a vita hevében előhozakodunk mindazzal, amit eddig mélyen elnyomtunk magunkban.
- Mindig lehet rosszabb… - Hangosan felsóhajtottam. - Habár talán legközelebb nem vágnál hozzám ennyi mindent. – Nem tudom túltenni magam ezen, most még nem megy. Még mindig mérges vagyok rá és zavart, hogy mindez azért lett, azért vitatkoztunk össze, mert én tényleg csak jót akartam neki, Chad érdekeit néztem, de végül elérte, hogy nekem legyen bűntudatom, hogy én érezzem magam rossznak.
Nem mondom, hogy a szokásos gyorsasággal öltöztem fel, hiszen most bőven volt időm kiválasztani egy csábos darabot, amit eddig nem igazán vettem fel, de a mai nap kivételt teszek. Szóval miután felöltöztem megindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna tettem fel számára egy kérdést, de úgy látszik teljesen meglepődött már csak annak a gondolatától is, hogy esetleg egyedül hagynám.
- Pusztán le szeretnék menni a földszintre, tudod nagyobb teret szeretnék neked adni. Legalább amíg nem vagyok a közeledben, addig nem is tudom megmondani, hogy mit tegyél, vagy ne tegyél, nem gondolod? – Néha a távolság jót is képes tenni egy kapcsolattal, de néha a távolság meg is öli a kapcsolatokat.

Igazából nem gondoltam komolyan, hogy ennyi mindent vágjak a fejéhez, nem is akartam. Valahogy kihozta belőlem ezt a helyzet. Rossz azért szomorúnak látni, mert mintha a mérge elszállt volna, de valami más került a helyére. Ezt pedig nem szeretem. Elhúzom a számat, mert igaza van, nem akartam. De remélem, hogy ennél rosszabb nem lesz és igazából ne is legyen több ilyen. Kezd fájni a fejem is ettől az egésztől.
- Sajnálom. - Felpillantok a szemeibe, bűntudatom van, mert tényleg nem így kellett volna mindent a fejéhez vágnom. Valóban sajnálom az egész történteket és ahhoz képest, hogy ő hozta ezt ki belőlem, mégis én érzem magam rosszul. Bár az is lehet, hogy közre játszik az, hogy szédülök.
Legszívesebben hátulról megöleltem volna, hogy hozzábújjak. De nem keltem ki az ágyból. Már most nagyon rosszul kezdem magam érezni, szédülök és most jobbnak látom, ha továbbra is fekszek. Már a gondolattól is görcsben van a gyomrom, hogy esetleg ilyen ruhában megy ki az utcára. Ki tudja, hogy hány férfi fog neki udvarolni, vagy az erőszakosabbak elhívni meginni valamit. Belebetegszek ebbe a gondolatba, de mégis sikerül felülkerekednem ezeken és száműzöm őket az agyam sötétebb felére.
- De... - Amint ezt kinyögöm egyből a takarót kezdem el figyelni. Nem sokáig, csak míg összeszedem magam. - Nem mész el, ugye? - Újból ráemelem a tekintetemet, és nagy szemekkel nézek rá, hátha megesik a szíve és tényleg csak egy szinttel lejjebb megy. Nem akarom, hogy itt hagyjon.

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha kora reggel kellett volna felkelnem, mert be kellett volna bennem a kórházba dolgozni… Habár valószínűleg beteget jelentett volna, mert ilyen állapotban nem vitt volna rá a lélek, hogy egyedül itthon hagyjam. Mégis megúsztuk volna ezt a vitát. Utálok vele veszekedni és nekem időre van szükségem, hogy megemésszem azt a sok mindent, amit pár pillanat leforgása alatt vágott hozzám.
- Elhiheted, hogy én is sajnálom. – Hogy én pontosan mit is sajnálok? Mindent, ami ma történt, ahogy a tegnapit is. Ha a tegnapi este történései nem lettek volna, akkor valószínűleg most ezt a vitát is elkerülhettük volna. Viszont most már felesleges azon gondolkozni, hogy mi lett volna ha… Inkább szembe kell néznem a mostani helyzetünkkel.
- Hová mennék? – Ezt a ruhát is csak azért vettem fel, mert még mindig dühös vagyok rá és szerettem volna azzal bosszantani, hogy a lehető legtöbbet mutatok meg magamból… Hogy lássa mi az, amit most nem kaphat meg. De ez a ruha nem olyan kategóriában van, amiben képes lennék kimenni az utcára.
- Nézd… - Tettem felé néhány lépést. - Mindössze azért akarok lemenni a földszintre, hogy legyen közöttünk némi távolság, mert attól tartok, ha továbbra is itt maradok, akkor össze fogunk veszni, nekem pedig egyáltalán nincs kedvem veled vitatkozni. – Szeretem, de dühös is vagyok rá. Tényleg annyira nehezére esik elhinni, hogy most mindkettőnknek arra van nagy szükségünk, hogy nyugodtan át tudjuk gondolni a történteket? Tényleg attól tartok, hogy ha itt maradok vele, akkor a közöttünk lévő helyzet csak még jobban elmérgesedik.

Sóhajtok egyet, mert jobb lett volna, ha inkább békében filmezünk egyet és nem akarja nekem megmondani, hogy mit csináljak. Csak ez az egy borított ki, de nagyon. Ezért csúsztak ki sértő dolgok a számon. Elhúzom a számat, ahogy ő is sajnálja ezt az egészet, bár tulajdonképpen nem tudom, hogy ő mit sajnál. De nem kérdezek rá, nehogy ez is vitát generáljon. Igazából én már nem is haragszok rá és, ahogy egyre jobban bizonyosodik bennem, hogy itt hagy, úgy kezdem azt érezni, hogy szükségem van rá. A közelemben akarom tudni, hozzá akarok bújni.
- Nem tudom. - Motyogom halkan, csak bízni tudok abban, hogy ne is menjen el. Felpillantok rá, ahogy kezd visszajönni hozzám, már egy kis remény csillan meg a szememben. De helyette csak azt ecseteli, hogy le akar menni. Elhúzom a számat, mert szerintem lenyugodtunk annyira, hogy ne vitatkozzunk. Én legalábbis már semmit sem érzek, semmilyen feszültséget.
- Jó. - Beletörődök abba, hogy inkább lemenne, minthogy hozzám bújna. Nem tartom vissza, mert ha így érez, és itt marad, akkor lehet tényleg összeveszünk, még ha egyikünk sem akarja.

Bármit megadnék, hogy minden olyan legyen, mint még tegnap délután volt közöttünk… Elképesztő, hogy néhány óra leforgása alatt mennyi minden megváltozott. Mégis meglepett az, hogy mennyire a „torkomnak ugrott” talán lehet, hogy néha túlzásba viszem a parancsolgatást, de ha szépen elmondta volna, hogy neki ez nem tetszik, akkor megérhettem volna, és próbáltam volna visszavenni magamból, de helyette inkább betámadott olyan módon, ami természetesen, hogy nem esett jól. Sértve érzem magam, és persze közben félek is attól, hogy ez a vita, ami jelenleg is közöttünk zajlik az mégis miféle kihatással lesz a kapcsolatunkra… Talán mindketten túlreagáltuk a történteket. Mégis azzal próbálom magam nyugtatni, hogy a kisebb viták azok teljesen normálisak… Hiszen, néha még a szerelmes párok is veszekedhetnek. Úgymond addig nem is bánom, hogy ha néha veszekszünk, hogy ha hamar kibékülünk. Viszont azt el sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha egy nap úgy összevesznénk, hogy már látni sem akarnánk soha többé egymást.
- Gondoltam lemegyek és feltakarítok. – Még minden úgy áll odalent, ahogyan hagytuk, szóval fel szeretném takarítani a földön heverő váza darabkáit. Esetleg keresnék egy másik helyet annak az asztalnak, hiszen tegnap úgy tűnt, hogy nagyon is rossz helyen volt.
- Éhes vagy? Nem vagyok egy konyhatündér, de esetleg összeüthetnék valamit reggelire. – Legalább ameddig a reggeli készítéssel lennék elfoglalva nem azon járna az eszem, hogy hol rontottam el, hogy ennyire elfajultak ma kettőnk között a dolgok. Most tényleg az kell, hogy valamivel lekössem a figyelmemet.

Már most bánok mindent, amit mondtam neki, pedig nem akartam, csak annyira felbosszantott, hogy kicsúszott. Tudom, hogyha normálisan mondom neki, akkor ezt meg tudtuk volna beszélni. De most már teljesen mindegy, nem tudjuk visszaforgatni az időt. Én nem haragszok rá, mert nincs is miért, hisz tudom, hogy csak jót akart nekem. De rajta látom, hogy még mindig neheztel rám. Majd kiengesztelem és már azt is tudom, hogy mivel, csak gyógyuljak meg annyira, hogy lábra tudjak állni. Egész végig gondolkozok, hogy hogyan tudtam volna máshogy mindezt közölni vele, de ekkor szólal meg. Azért kicsit megkönnyebbülök, hogy nem akar elmenni. Igaz, hogy az én feladatom lenne feltakarítani, mert én voltam olyan szerencsétlen, hogy neki mentem az asztalnak és lelöktem a vázát.
- Köszönöm. - Rámosolygok, mert nem neki kéne azt megcsinálnia, de látom rajta, hogy inkább ott lenne lent, mint itt fenn velem. És ez valahol fáj is nagyon. De jobbnak látom, ha hagyom menni. Kicsit meglep az, amit mond, de aranyosnak találom.
- Az jó lenne, köszi. - Hálásan mosolygok rá, hogy a kedvemért csinálna valami ehetőt. Éhes vagyok, de mást is érzek. Kezdek megint szédülni és fáj a fejem. Összeszedem a bátorságom és mielőtt kilépne az ajtón megszólalok.
- Kaphatok fájdalom csillapítót? - Még mindig bátortalan vagyok, mert nem akarom megijeszteni, hogy még mindig fáj a fejem. De muszáj, mert már tényleg nem bírom. Egyre jobban kezd széthasadni a fejem és nem bírom a fájdalmat, ezt ő tudja a legjobban. Képes vagyok egy tű szúrás után is fájdalom csillapítót beszedni.

Szeretem a tisztaságot, de persze az otthonunk nem olyan steril, mint mondjuk egy műtő, de azért nagyon is közel áll hozzá… Mármint nem porszívózok fel naponta háromszor az egész házban, de azért szeretem, ha rend van körülöttem. Ezért persze, hogy zavar, hogy oda lent az a váza apró szilánkokra tört. Veszélyes is, még csak az hiányozna, hogy egyikünk még bele is lépjem a törött darabokba. Ezért is fogom alaposan kitakarítani a nappalit.
- Remélem ehető is fog lenni. – Mert, mint már mondtam nem vagyok egy konyhatündér, de azért próbálkozni próbálkozok. Chad sokkal jobban főz nálam, de most neki pihennie kell, nem is engedném, hogy most a konyha közelébe kerüljön, ilyen állapotban… Tán csak nem halunk éhen, majd kitalálok valamit, amit még az én hiányos gasztronómiai ismereteim mellett is sikerül elkészítenem.
- Miután ettél természetesen. – Jobban szeretném, ha előbb reggelizne, mielőtt bevenné a fájdalom csillapítóját, ezért siettem le gyorsan a konyhába. Igaz azt terveztem, hogy először feltakarítok, és csak aztán állok neki a reggel készítésnek, de nem akartam megvárakoztatni, ha hamarabb csinálom meg az ételt, akkor hamarabb juthat fájdalom csillapítóhoz. Először is kerestem egy nagy tálcát, majd egy poharat, amibe narancslevet öntöttem. Aztán jött a többi is sorba, kenyér, felvágott, sajt, uborka… és már kész itt lett a szendvics. A szendvicsekkel megpakolt tányért rátettem egy tálcára, majd mellé tettem egy levél fájdalomcsillapítót is. Sietve vittem fel hozzá, most aztán tényleg elmondhassa, hogy az ágyba kapja a reggelit.
- Esetleg szükséged lenne még valamire? – Felé nyújtottam a tálcát, óvatosan egyensúlyozva, nehogy kilöttyenjen a pohárból a narancslé.

Tudom, hogy csak azért megy most le, hogy elkerüljük a még nagyobb hibát, de én akkor is azt szeretném, ha itt maradna. Most valahogy biztonságosabban érezném magam, ha a közelemben lenne. De ugyanakkor éhes is vagyok, így hagyom, hogy elmenjen.
- Biztos vagyok benne. - Halvány mosollyal ránézek, hogy ezzel is biztassam. Csak nem tudja elrontani, hiszen nem várok el tőle villás reggelit, nekem elég ha pár szendvicset összerak. Örülök neki, hogy kapok fájdalom csillapítót is, talán segíteni fog, mert jelenleg úgy érzem, hogy szétrobban a fejem. Próbálom lehunyni a szemeimet, de egyből elkezdek forogni, így nem is próbálkozok többet ezzel. Mikor bejön akkor picit felülök, hogy majd tudjak enni.
- Köszönöm. - Elsőnek leveszem a narancslét a tálcáról, amit az éjjeli szekrényre helyezek, majd elveszem tőle a tálcát is. Nagyon jónak néznek ki, bár kezd hányingerem lenni. Hiába néz ki jól, nem biztos, hogy ezt mind meg tudom enni. Végig nézek a tálcán lévő ételeken, mire émelyegni kezd a gyomrom is. A kérdésére muszáj válaszolnom és a tudtára adni, hogy azt akarom, hogy itt maradjon velem, mert nem érzem jól magam.
- Csak rád! - Nézek fel rá, és remélem, hogy már tényleg nem haragszik rám és megnézünk egy filmet összebújva. Igazából nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálnánk, csak a közelemben legyen, mert hozzá akarok bújni. Nagyon hiányzik most a közelsége, és egyre jobban úgy érzem, hogy kezdek rosszul lenni és ezért sem akarok egyedül maradni.
- Cica. - Mielőtt kimenne a szobából, hogy újból lemenjen a földszintre, még megszólítom. Igaz fogalmam sincs, hogy épp merre mozdul, de akkor sem akarom, hogy most elmenjen.

Jelenleg csak a szendvics készítésre koncentráltam, próbáltam száműzni a fejemből az előző vitánk gondolatát… Nem akarom újból és újból lejátszani, azon tűnődve, hogy ki és hol rontotta el. Nekem sem kellett volna olyan elutasítónak lennem vele, neki pedig nem úgy kellett volna sok mindent mondania nekem. Ez ennyire egyszerű. Talán majd néhány nap múlva ezt is meg tudjuk beszélni, mikor már kellőképpen lenyugodtunk.
- Nincs mit. – Próbáltam magamra erőltetni egy mosoly, ami nem ment túl könnyen a történtek fényében. Remélem lesz annyi étvágya, hogy meg tudja enni ezt a néhány szendvicset, amit elkészítettem, hiszen szüksége van most az energiára és örülnék annak, ha nem üres gyomorra venné be a fájdalomcsillapítót.
- Ó, Chad… - Mit is tudnék mondani? Hogy is lennék képes ismét itt hagyni, lemenni a földszintre, ha ilyeneket mond nekem? Az imént közöttünk zajló vita kezd lényegtelennek tűnni. Nem kellene hagyni, hogy egy kis szóváltás közénk tudjon furakodni, de mégis még mindig kissé mérges vagyok rá. Azt hiszem, egy kis időre lenne szükségem most, de képtelen vagyok most itt hagyni. Szóval ahelyett, hogy kiléptem volna az ajtón megkerültem az ágyat, s mellé ültem le az ágyra.
- Edd meg szépen a reggelit. – Hogy aztán mi lesz, hogy mihez fogunk kezdeni? Fogalmam sincs. De bármi jobb lenne a kínos csendnél.

Nem akarok vele veszekedni, nagyon jól éreztem magam vele mindig is, és az ilyen helyzeteket utálom nagyon. Épp ezért is köszönöm meg, és, mert az illem így diktálja. Örülök neki, hogy már kicsit más a hangneme, de azt még mindig látom rajta, hogy mérges rám. Viszont ezt csak hamar le tudnánk gyűrni. Félre rakom az ágyra a tálcát, hogy felkeljek, mert nagyon rosszul érzem magam, de erre egyedül képtelen vagyok.
- Ne, ne, ne! - Mondom neki, mikor elindul az ágy másik oldalára. Kitakarom magam, hogy ezzel jelezzem neki, fel akarok kelni. Még a kezemet is nyújtom felé, amitől egyre biztosabb lehet abban, hogy most én fel fogok kelni. Ahogy ezt a mozdulatsort megtettem, meg is szédülök, a fejemhez kapok, mert olyan érzésem van, mintha épp elhagynám.
- Segíts! - Remélem, hogy most segít és nem hátráltat, mert akkor annak rossz következménye lenne. Ha segít és ott van mellettem, akkor belé kapaszkodok és eléggé cikkcakkban indulok el vele az ajtón ki, hogy minél hamarabb a fürdőszobába érjek. Amint az ajtónál vagyunk, elengedem, aminek a következtében négykézlábra esek és így közelítem meg a wc-t. Csak annyi időm van, hogy felcsapja az ülőkét és a bennem lévő valami kijöjjön. A hányásom felett szédülök, mire a wc papírról leszedve egy kis darabot, megtörlöm a számat és beledobva a wc-be, lehúzom. Biztonságos közelben maradok, így mellette foglalok helyet, és a hátamat a hideg csempének döntöm. A szédülés még mindig rettentően rossz és a fejem is széthasad.
- Nagyon rosszul érzem magam! - Pillantok fel rá, abban bízva, hogy ad nekem egy pohár vizet, mert jelenleg azt nem bírnék most kérni. Örültem, hogy ezt kibírtam nyögni.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokáig tudjak rá haragudni. Amíg odalent készítettem a reggelijét próbáltam lenyugtatni magamat, de azért a nem rég elhangzott szavak nagyon is rosszul estek. Milyen közhelyes mondás, de mégis igaz, hogy azok az emberek tudnak a legjobban bántani, akiket szeretünk.
– Nem kellene még felkelned. – Rosszallóan néztem rá, de a következő pillanatban máris előtte termettem. Nem tűnik úgy, hogy máris olyan állapotban van, hogy lábra tudjon állni, vagyis még most nem igazán állhat stabil lábakon. Nem szóltam semmit, inkább segítettem neki kijutni a fürdőbe, mikor a wc csésze előtt volt már elfordítottam a fejemet, elég volt a hangokat hallanom ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek azzal, hogy éppen mit is művel. Gyorsan hoztam neki egy pohár vizet, elé térdelve nyújtottam át neki.
– Agyrázkódás. – Szinte magam elé suttogtam. Nagyon is erre utalnak a tünetek, az hogy képtelen volt már tegnap megtartani az egyensúlyát és a mostani jelenet is arra utal, hogy bizony az eddiginél is nagyobb bűntudatom lehet, mert akaratlanul is, de agyrázkódást okoztam neki.
– Nem akarok vitatkozni… - A lehető legbájosabb hangomat vettem elő, nem volt benne semmi parancsoló él, mindössze az aggodalmat hallhatta ki belőle. – Mégis féltelek és szerintem nagyon is jól tudod, hogy mit szeretnék javasolni. – Mégis mit vár tőlem? Nézzem végig, hogy itthon szenved, és nem tudok neki segíteni, mert nincs olyan gyógyszer a közelben, ami neki kellene, sem pedig olyan műszerek, gépek amikkel pontosan meg tudnám vizsgálni. Nem tudok itthon tétlenül, ölbe tett kézzel ülni miközben arra várok, hogy javuljon az állapota, de csak azt látom, hogy romlik.

Nem akarom, hogy haragudjon rám, mert nem így akartam ezt az egészet elmondani neki. Bánom is, a szemeimben nagyon is ki tudja olvasni, hogy mennyire sajnálom. Majd ha jobban leszek kiengesztelem.
- Muszáj. - Ennyit nyögök ki, mert ha most nem jutok el a fürdőszobáig, akkor probléma lesz. De szerencsére, segít, bár még így is érzem, hogy úgy megyünk, mintha részeg lennék. Pont időben jutunk el a wc-ig, mert nekem pont az kell. Ki is adom azt, ami tegnapról bennem maradt, mert ma még nem ettem semmit, pedig érzem, hogy kezdek éhes is lenni, de jelenleg annyi bajom van, hogy nem tudom melyik a rosszabb. Lenn ülök a földön, hallom, hogy mit mond, el is húzom a számat. Nem akartam ezt hallani, de gondoltam, hogy ez lehet a bajom. Elveszem tőle a poharat, a kezem is remeg egy kicsit, de nem érdekel. Belekortyolok és lehunyom a szemeimet. Nagyon jól esett ez a pohár víz és még mindig a kezemben tartom.
- Azt, hogy ide ülj és megölelj. - Mutatok az ölemre, mert szeretném, ha rám ülne, hogy közel tudjam magamhoz. Ki is nyújtom a kezemet, hogy magamhoz húzzam, és ha végre rávettem, hogy rám üljön, akkor a fejemet a vállába teszem. Meg is ölelem a hasánál, majd így kezdek el beszélni.
- Ha bemegyek a kórházba, megígéred, hogy nem kell benn maradnom? - Motyogom még mindig a nyakába, nem tudom, hogy mennyire értette, de nem akarok benn maradni, viszont ez a rosszullét nem akar megszűnni. Még mindig iszonyúan szédülök és fáj a fejem. Talán érzi, hogy mennyi hőt ad ki a fejem, ahogy a vállán pihentetem.

Utáltam az egész kialakult helyzetet. Mégis egyedül csak magamat okolhatom miatta. Nem kellett volna annyira paranoiásnak lennem. Maradnom kellett volna az emeleten annak ellenére, hogy a földszintről hangokat hallottam… Nem kellett volna lemennem. Noha, persze utólag mindig okosabb az ember és számtalan lehetőség merült fel bennem, hogy mennyi mindent tudtam volna másképp csinálni. Mégis akkor szinte bepánikoltam, tombolt bennem az adrenalin, ezért azt hiszem úgy cselekedtem, mint bárki más, egy ilyen szituációba.
Túlságosan bűntudatom volt, ezért sem ellenkeztem, inkább megtettem azt szavak nélkül, amire kért. Óvatosan öleltem magamhoz, mintha legalábbis törékeny lenne. Valójában most annak is láttam, annyira féltettem. Ilyenkor képtelen vagyok a barátnőjeként viselkedni, mindig eluralkodik rajtam az orvos énem, ezért is adtam tudtára szép szavakkal a követeléseimet.
- Ilyet nem ígérhetek. – Kissé elhúzódtam tőle, igyekeztem leplezni mennyire aggódok miatta. – Viszont azt megígérhetem, ha csak egy napra akarnának bent tartani miután elvégeztek néhány rutin vizsgálatot, akkor felelősséget vállalok érted és hazahozlak, és majd én vigyázok rád. – Ez minden, amit most ígérni tudok neki, azt pedig inkább nem is említettem meg, hogy mi van abban az esetben, ha nem csak egy napról lenne szó. Mármint szerintem az neki is nyilvánvaló, ha a vizsgálatok után az orvosa úgy dönt, hogy több napig megfigyelés alatt kell tartani, akkor bizony kénytelen lesz befeküdni a kórházba.
- Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha a makacsságod miatt bármi bajod esne, főleg úgy, hogy mindez miattam van. – Sűrűn pislogtam, hogy megtudjam gátolni a belőlem kikívánkozó könnyeimet.

» Chad&Charlotte együtt töltött estéje
» Chad & Charlotte - melegfürdőzés
» Chad & Charlotte - kontroll
» Charlotte és Chad - hazaérve az ékszerüzletből
» Charlotte és Chad - A nagy aggódás

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Similar topics

Similar topics