Valahogy nem a legmeggyőzőbbek a szavai. Nem hiszem el, hogy teljesen jól van, de... kénytelen vagyok elfogadni a válaszát és rábólintana. Talán csak nem látszik rajta, de jól érzi magát. Vagy legalábbis "rendben". Az is valami és én végül ennyi válasszal is megelégszek és témát váltok. Sokkal jobb arról beszélni, hogy kicsoda is volt pontosan ez a seggfej zsaru. Az pedig pláne jó, amikor hozzáteszi, hogy a fejébe a homokba nyomta. Valahogy könnyen el tudom képzelni az egész jelentet és arra a pár pillanatra még a késemmel való játékról is megfeledkezek.
Talán ez a pár másodperc az oka, hogy gondolkodás nélkül tárom szét a karjaimat és hívom magamhoz. Na nem mintha különösképpen számítana az ok. A lénye, hogy megteszem és ő közelebb jön. Bármennyire is szótlan és nem mond semmit, látom rajta, hogy ő is ezt akarja. Csak mosolygok, és mielőtt odamászna hozzám, magam mellé teszem az összecsukott kést. Mondhatjuk úgy is, hogy karnyújtásnyi távolságba. Azt hiszem ez inkább ösztönös és egyáltalán nem tudatos mozdulat.
De hát hogy is lehetne bármilyen mozdulat tudatos, amikor itt térdel előttem és ilyen közel van?! Esélytelen, hogy teljesen tisztán gondolkodjak és ha jól sejtem, ezt ő is tudja. Tudja és élvezi! Na persze nekem sincs annyira ellenemre.
- Szerintem csak puszta őrültség volt - mondom, lassan ejtve ki a szavakat, miközben le nem tudom venni róla és az ajkairól a pillantásom. Nem kell sok, hogy már érezzem is azokat az édes ajkakat az enyémen és a nyelvét, ahogy kacérkodik. Annyira vággyal fűtött az egész, hogy szívem szerint azonnal leteperném, de visszafogom magam és miután a kezem a tarkójára csúszik, egy kicsit elszakadok tőle. - De bármikor újra megtenném - fűzöm még hozzá az előzőhöz, majd úgy tapadok újra az ajkaira, mintha most ízlelném őket először. Részemről már nincs helye több beszédnek. A szavak nem fontosan csak a tettek és az újra - a mai este folyamán már sokadjára -, lüktető vágy.
Mégis igyekszem magam visszafogni. Nem leteperni, ledobni magamról a matracra és nem átvenni az irányítást. Egyszerűen csak ráérősen fedezve fel a kezemmel teste minden egyes négyzetcentiméterét. Most bánom csak igazán, hogy az egyik kezem be van kötve, így nem érzek mindent egyformán... de sajnos ez ellen nem tehetek semmit. Érzek annyit, amennyit. Egészen addig megelégszek a vad csókkal és a testének felfedezésével, amíg nem kezd fájdalmassá válni a lüktetés. Ekkor már képtelen vagyok tovább lassan haladni. A kezem egyre gyorsabban simít végig rajta a testén, megállva a nadrágjánál, amit az előbb félig magára vett.
- Ez nem kell... - suttogom a szavakat az ajkaiba két csók között, miközben kénytelen vagyok elválni tőle. Most valahogy nem megy a vakon vetkőztetés. Talán azért, mert a kötéstől nem érzek mindent. Muszáj fel szemmel a nadrágot figyelni, de még így is csak addig jutok, hogy kigomboljam és lehúzzam a cipzárt. A kezem önállósítja magát és nem kérve engedélyt csúszik be a kis résen. Nem akarom elhamarkodni. Még mindig nem. De a kezem ott marad, lassú, simogató mozgásba kezdve, miközben a másik, kötéssel borított kezem a derekára siklik, készen állva arra, hogy ha úgy döntök, a hátára fektessem.

...

Az elmémnek az a része, ami még képes az ép gondolkodásra, azt kiabálja szüntelen -mintha csak valami sziréna lenne-, hogy most már ne szarozzak tovább, amit az előbb láttam tőle -az elszántságot, azt hogy hidegvérrel képes volt megmártani a pengét egy rendőrben, és azt a rejtelmes csillogást a szemeiben, amikor a kés célt talált-, éppen elég indok arra, hogy lelépjek, és minden létező kapcsolatot megszakítsak vele, az agyam másik fele azonban ellentmondva a helyes tetteknek, arra ösztönöz, hogy maradjak, nem kell félnem tőle, az estének még koránt sincs így vége. És én engedek a késztetésnek. Valahol mind a ketten őrültek vagyunk, és pont ez az, ami az egészet csak még izgalmasabbá teszi. Elvégre, a tiltott gyümölcs a legédesebb.
Megállíthatatlanul, agyamat teljesen kikapcsolva -hogy ezentúl már ne befolyásolhassanak az egymás ellen irányuló gondolataim, hanem saját akaratomból cselekedhessek-, indulok el futólépésben a matrachoz. Vágytól zakatoló szívvel vágódva le hozzá. Szemeimből és hirtelen közelségemből egycsapásra kiolvashatja, hogy mi is az, amire most a leginkább vágyom. Rá! Ő az! Teljesen elveszítettem az eszem, de imádom ezt az érzést, még úgy is, hogy tudom, holnap reggel képes leszek úgy távozni innen, mintha abszolút semmi sem történt volna közöttünk.
-Egy rohadtul gerjesztő őrültség! - Kezdem el türelmetlenül harapni a száját, körmeimet ingerlően húzogatva ekkor már fel és le a combjain.
-Én pedig újra és újra a... szemtanúja akarnék lenni... - Nyögöm ajkai közé, egyre nehezebben szívva be a levegőt, ami pihegést idéz elő. Egyik türelmetlenül remegő kezem ekkor siklik csak lejjebb combjáról, hogy rámarkolhasson férfiasságára, mintha csak birtokolni akarnám, és jelezném, hogy ez itt csak is engem illet!
-Akkor vedd le. Gyerünk, tépd le rólam! - Lihegem, egyre nehezebben fogva vissza magam, és mikor megérzem kezét a cipzár körül munkálkodni, behunyt szemekkel, elhalóan felnyögök, amit egy hangosabb sóhaj követ, ahogy behatol a nadrágomba. Nem bírva tovább ezt az édesen őrjítő és kínzó, elnyújtott lassúságot, amivel feljebb csigázza a kedélyeimet, ösztönből kezdem el magam hozzádörzsölni sima, meleg, puha tenyeréhez, ekkor már felhúzott térdekkel ülve, Davidet magamhoz rántva, és nem is engedve el, úgy ahogy száját sem, minek alsó ajkát tudatosan tépem meg kicsit fogaimmal magam felé, helyette is felszisszenve, és teljesen elveszítve a tűrőképességemet, dőlve hátra a matracon, magamra húzva.
-Csinálj amit csak akarsz, bármit! - Egyre nehezebben jönnek a szavak, és már egyáltalán nem érdekel, hogy ő lesz az, aki irányítani fogja az eseményeket. Nem akarok már mást csak érezni és élvezni. Mindent, Őt!

Nem mondom, hogy ellenemre van a mozdulata. Pedig húzna akartam még egy kicsit az időt, de ha már így döntött és önként feküdt végig a matracon... Ki vagyok én, hogy változtassak? Kénytelen vagyok kihúzni a kezem a nadrágjából, ahogy fölé hajolok és onnan mosolygok rá a győztesek vigyorával. Valószínűleg úgy nézek ki, mint egy kisgyerek, aki csatát nyert az anyjával szemben és most dől belőle a büszkeség. A kezemben kezd megfogalmazódni egy tervféleség. Még csak részben van meg, de már ez is elég ahhoz, hogy mosolyogjak és mielőtt bármit is kérdene újra a szájára tapadjak. Ezen kívül viszont nem érek hozzá. Sehol. A két kezemmel mellette támaszkodok, befészkelem magam a két lába közé, de nem... érek... hozzá. Hiába is tagadnám, veszettül élvezem a helyzetet. Azt, hogy így megadta magát nekem és rám bízta az irányítást.
Csak percek múlva vetek véget ennek az önkéntes kínzásnak. Azt hiszem ekkor már mindkettőnk eléggé szenved. Legalábbis én már biztosan és ahogy lenézek rá, megszakítva a csókot, meg merem tippelni, hogy őt is az őrületbe kergetem. De ennek ugye most vége. A pillanat tört része alatt szabadítom meg minden egyes ruhadarabtól. Nem bírom megállni, hogy egy röpke percig ne csak nézzek rá és gyönyörködjek az elém táruló látványban. Csak miután eléggé kiélvezem, akkor kezdek cselekedni. Minden egyes porcikám azért kiált, hogy gyorsítsak, engedjem át magam azoknak a bizonyos ösztönöknek, de én nem teszem. Maradok a lassú mozdulatoknál és a apró és gyengéd csókoknál, amikekkel nem jutok lejjebb a melleinél.
A kezemmel viszont nem tétlenkedek. Az egyikkel továbbra is mellette támaszkodok, de az ép kezem lassan csúsztatom le a testén, minden részletet megvizsgálva egészen a combjáig. Először csak a külső oldalon simítok végig, majd amikor már visszafele haladok a belsőn is. Aztán ott ragadok.
Egy lélegzetvételnyi időre megállok a csókokkal és újra elmosolyodok, ahogy felpillantok ködös tekintetébe, majd kézzel látok munkához, bevetve az ujjaimat, miközben kissé feljebb csúszva a nyakát csókolgatom, majd a füléhez érek - amit ahogy észrevettem -, annyira szeret. Viszont érezve az egész teste fóróságát és az ujjaimon a nedvességet, már csak percekig bírom. Csak addig vagyok képes tudatosan cselekedni. Utána mindent átvesznek az ösztönök és a köd az én agyamat is elborítja.
Fogalmam sincs, mikor került le rólam a nadrág és minden más, de nem is számít. Most csak az a lényeges, hogy menyire feszít a vágy és mennyire nem bírom tovább türtőztetni magam. Nem bírok tovább várni.

Alig hallom a hangját és csak félig fogom fel a szavait. Túlzottan el vagyok merülve benne és a teste kényeztetésébe. Így nem is válaszolok, csak teszem a dolgom egészen addig, amíg meg nem érzem a kezeit a mellkasomon. Azt hiszem valahol mélyen már sejtem, hogy mi következik és furcsa módon az agyam és a testem sem ellenkezik. Egy ideig én irányítok, utána ő veszi át a domináns szerepet. Felesleges lenne tagadni egészen tetszik ez a módszer. Úgyhogy egy utolsó csók után hagyom, hogy eltol. Nem kellenek szavak, hogy tudjam mi lesz a folytatás. A testem követeli, hogy végre benne lehessek és ahogy látom, Roxy is már a végét járja a tűrőképességnek.
Aztán érzem a szorítást és csak hajszál híja, hogy nem érem el azonnal a csúcsot. Oké, nagyon úgy tűnik, hogy elég ide az előjáték és nem húzom sokáig. De szerencsére van egy másodpercem, amíg le tudom nyugtatni a testem, mielőtt mozogni kezdene. Utána viszont már tényleg nem sok kell. Ha nem lenne elég a mozgása, az ajkainak érintésével még őrjítővé válik az egész és csak még tovább fokozza a testemben tomboló vágyat.
Ezután... kétszer. Kétszer érem el a csúcsot és mégsem fáradok. Nem érzem úgy magam, mint aki már ma a sokadik meneten van túl. Csak kielégülten mosolygok, miközben nem engedem mozdulni, csak magamhoz ölelem és hagyom, hogy a légzésem visszaálljon a normálisra. Még akkor is, ha a szívem sebes lüktetése később sem csitul.
- Tudsz róla, hogy isteni vagy? - suttogom a fülébe, és nem bírom ki, hogy megint ne harapjak aprót, ha már itt vagyok. Csak ezután fektetem végig a matracon a lehető legóvatosabban. Mintha egy rossz vagy hirtelen mozdulat és darabokra törne. Nem tehetek róla, azt érzem, hogy így helyes, így kell viselkednem.
- Most már tényleg aludni kellene... - jegyzem meg, bár tudom, hogy nálam ez szóba sem jöhet. - Már csak pár óra van hajnalig - mondom, miközben mellé fekszek és magunkra húzom a takarókat. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet meztelenül feküdni, mégsem fordul meg a fejemben, hogy felöltözzünk.

- Pedig megnézném, ahogy zavarba jössz és elpirulsz - vigyorodok el egy pillanat alatt. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne mondjak rá semmit. Meg amúgy is, tényleg megnézném, ahogy elpirul.
- Nem kell... - kezdek bele, de a következő pillanatban megérzem a nyelvét a nyakamon és elhallgatok. - bocsánatot kérni - fejezem be a mondatot végül továbbra is mosolyogva és hevesen dobogó szívvel.
Csak ezután térek át arra, hogy a matracra fektessem és magunkra húzzam a takarókat. Na nem mintha egyelőre szükségünk lenne rá. Ahogy nekem az izzadságtól a homlokomra tapad a haja, van egy olyan érzésem, hogy egyelőre ő sem fázik. Egyelőre.
- Hogy mi? Úr? Elfáradni? - nem tudom melyik rész döbbent meg jobban, de az biztos, hogy egyik sem igaz rám. - Nem vagyok én sem úr, sem fáradt - jelentem k magabiztosan félig felkönyökölve. De szinte azonnal vissza is fekszek a hátamra, egyetlen szó nélkül hagyva, hogy hozzám bújjon és félig rajtam feküdjön. Persze én sem bírom mozdulatlanul sokáig. Fél kézzel magamhoz ölelem és a fejem úgy fordítom, hogy lássam, Úgy nézek rá, mint a világ nagy hívői egy-egy istenszoborra vagy tudom is én milyen szent tárgyakra. Eszemben sincs becsukni a szemem, akkor viszont még is lejjebb csukódik a szemhéjam, amikor megérzem a puha ajkai a karomon. Azt hiszem egy halk sóhaj hagyja el a szám. Semmi vágy nincs benne, egyszerűen... azt hiszem csak elégedett vagyok. Hogy itt van mellettem. És az egész elégedettséget tetézi valami furcsa nyugalom, ami végigárad az egész testemben. A nagy nyugalomban még az sem számít igazán, hogy a fejemben ott kering egy hülye gondolat. Egy kérdés saját magamtól nekem: "Mi van ha beleszerettem?" De egy részem tudja, hogy ez nem lehetséges. Vagy ha mégis... most kit érdekel?!
Csak hol a plafont, hol őt nézve hallgatom a légzését, ahogy teljesen lelassul. Ezután már mozdulni sem merek, nehogy felébresszem. Így viszont elég nehéz ébren maradnom. Mégis minden beleadok. Fejben újra és újra lejátszom a kettőnk között lezajló eseményeket és mindig sikerül annyira élethűen újraélnem, hogy egészen reggelig kibírom anélkül, hogy akár egy percet is aludnék.

Vajon miért adom én fel előbb? Nem tudom, de így teszek. Nem vitázok vele, még akkor sem, ha ez az egész csak játék. Hagyom nyerni, ha úgy tetszik. A lényeg, hogy vigyorgok, mint aki mindent tud és bőszen bólogatok a szavaira. Azt hiszem ez a huzavona majdnem - de csak majdnem -, olyan jó, mint a szex. Na jó, igazból meg sem közelíti, de akkor is élvezem.
Amikor elalszik, még akkor is vigyorgok pár percet a visszavágásain, majd áttérek a ma esti, kizárólag kellemes emlékek felidézésére. Úgy bámulom egész idő alatt a plafont és merülök el a történtekben, mintha egy filmet néznék. A szemem előtt pörögnek az események és tökéletesen ébren tartanak. Egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy órák teltek el és Roxy ébredezik. De még ekkor sem mozdulok. Talán azért, mert nem akarom, hogy felébredjen és mennie kelljen. Hiszen az azt jelentené, hogy vége ennek az egésznek. Hogy vége... talán kettőnknek. Ezt pedig nagyon nem akarom. Nem akarom elveszíteni ezt a belső nyugalmat, amit érzek, amikor mellettem van. Nem akarok visszatérni az átlagos mindennapokba.
De bármennyire is mozdulatlan maradok, ő akkor is felébred. Most utálom csak igazán az itt futó csöveket meg az egész kicseszett hotelt! A jövés menést, a kiabálást... Azt, hogy minden baromság lehallatszik ide. Engem nem szokott zavarni, jobb ez, mint bármilyen ébresztőóra... most viszont ha tehetném, mindent elcsendesítenék. Csakhogy erre képtelen vagyok, így szól az "ébresztő" én pedig még egy utolsó pillanatig reménykedek a csodában. Aztán Roxy az arcába nyomja a párnát és tudom, hogy nem fog visszaaludni.
Bármilyen furcsa is a helyzet, elmosolyodom. Már éppen megjegyezném, hogy talán csak nem szégyelli a reggeli kinézetét előttem, amikor megszólal. A hangja... nos, nem igazán tükrözi, hogy bármi is ugyanúgy állna közöttünk, mint előző este. Persze bánt a dolog, de nem adom jelét. Lehet, hogy csak én várok túl sokat és beszélem be magamnak, hogy a múlt csak egy hiba a szemében.
- Nem tudom. Nincs órám - vonom meg a vállam. - De úgy nyolc fele... esetleg kilenc - mondom, miközben elhúzom a párnát a keze ügyéből, csak hogy ne tudja újra eltakarni az arcát. Látnom kell. - Remélem tudod, hogy nagyon szexi vagy - húzódik olyan igazi vigyorra a szám és megkockáztatok, hogy felkönyökölve fölé hajoljak és megcsókoljam.
Csak reménykedek abban, hogy nem húzódik el, nem mond menet és nem lendül a keze, hogy felpofozzon, amiért ilyen akarok tenni. Annyira csak nem változtak meg benne a dolgok este óta...!

- Nyugodtan hidd el. Nem szoktam hazudni - mondom magabiztosan, de mielőtt megjegyezhetné, hogy a gyógyszerekben is hazudtam neki, még ha csak részben is, megtoldom az előbbi szavaimat. - Legalábbis ilyen dolgokban biztos nem.
Hiába beszélek mosolyogva és teszek úgy, mintha minden átlagos lenne, elég hamar leszűröm, hogy nincs jó kedvében. Nem kell hozzá zseninek lenni. Ahogy ahhoz sem, hogy a munka csak részben ok nála. Ettől függetlenül nem adom fel. Ugyanúgy adok neki egy csókot, amikor hajlandó kibújni a párna alól és ugyanúgy fekszek mellette, mintha teljesen természetes lenne egy ilyen reggel és kismilliószor átéltem volna már ezt. Azt hiszem, ha így lenne - ami valószínűleg csak egy vágyálom -, könnyen hozzá tudnék szokni.
- Jelents beteget - csúszik ki a számon meggondolatlanul. Tudom jól, hogy fontos a munkája és nem kérhetek ilyet tőle. Különben is, nekem is menni kellene. Már így is szerencsém, hogy itt lehetek, de... valahogy most nem tudom érezni a fenyegető súlyt a fejem felett. Mintha valami védőburok lenne körülöttem, ami kívül tart minden rosszat. - Vagy ne - teszem hozzá az előzőhöz, mielőtt kiakadna és kiabálni kezdene.
Közben rászánom magam, hogy félig felüljek és a hátam a falnak döntsem. Nem a legjobb ötlet, mivel a fal kicsit - nagyon! - hideg így, de sebaj. Onnan nézek rá és követem a mozdulatait a tekintetemmel. Pedig legszívesebben közelebb mennék hozzá és egy hirtelen mozdulattal húznám le a testéről a takarót. Nem tudom, mit nem láttam még este, de ha ő így érzi helyesnek... ne most lesz az, hogy lerántom róla. Talán majd máskor. Következőleg. Ha lesz egyáltalán következő.
Szótlanul figyelem, ahogy a telefonját vizsgálja és öltözni kezd. Nem tudom, mi olyat mondhatnék neki, amivel nem hozom ki a sodrából. Mégis megpróbálkozok pár mondattal és kockáztatok. Mit veszíthetek? Maximum miután felöltözik, hozzám vágja a takarót. Nagy dolog...
- Ugye tudod, hogy felesleges takargatnod magad? - teszem fel a költői kérdést oldalra döntött fejjel és egy szándékosan visszafogott mosollyal. - Tudom, hogy azt gondolod, az egész... minden... csak egy nagy hiba volt és csak barátok vagyunk és nem történhet meg többet - sorolom fel azt, ami valószínűleg a fejében jár. - De szerintem nem volt hiba. Ami ennyire jó, az ne lehet hiba - vonok vállat, ezután viszont nem mondok többet csak nézek rá. Magamban fogadkozok, ha egyetlen csók vagy szó nélkül beteszi maga mögött az ajtón, nyugton maradok és nem megyek utána. Hagyom elmenni... a dolgok meg majd alakulnak maguktól.

Lázasan keresem a fejemben az okokat, amivel meg tudnám győzni, hogy tényleg szexi, ahogy a matracomon fekszik és csak apró részletek látok a csupasz bőréből. Van egy olyan érzésem, hogy bármit is mondanék, úgysem győzném meg. Már túlzottan bebeszélte magának az ellenkezőjét.
- Nem tudom - mondom lassan a szavakat. - Talán... az, hogy pont úgy nézel ki, mint este, amikor... egymással voltunk elfoglalva - fogalmazok kissé hülyén, de az említésre a fejemben megjelenő képek hatására újra elmosolyodok és egyértelműen leolvasható az arcomról, hogy melyik részre is gondolok.
A mosolyom persze nem tart sokáig. Inkább csak nézek rá, követem a pillantásommal és akkor sem vonja el semmi a figyelmem róla, amikor olyan dolgok csúszik ki a számon, ami biztos vagyok benne, hogy kiveri nála a biztosítékot. Tekintve, hogy nagyon úgy tűnik, hogy reggelente elég... nyűgös.
- Nem éppen úgy... - kezdek bele, de mielőtt a mondat végére érek feladom. Jobb ha befejezem és nem próbálkozok. Ha nem értette, hogy mire gondolok, talán jobb is, ha ne tudja. Egy aprót bólintok és szótlanul nézek rá továbbra is. A hallgatás a legjobb megoldás most. Legalábbis az agyam tudja én viszont mégsem bírom tartani a szám. Tehetek én róla, hogy azzal, hogy takarja a testét csak még vonzóbbá teszi magát. Amolyan... tiltott gyümölcs...
Viszont amint elmondom, ami a fejemben jár megfogadom a tanácsát és befogom. Igaz, hogy közben úgy mosolygok, hogy az többet mond mindennél, de arról nem szólt, hogy vágjak komoly arcot. Azt hiszem, az ha akarnám se menne. Aztán ő mégis eléri, hogy eltűnjön az a mosoly.
- Nem mondtad, hogy hiba volt, de nagyon úgy tűnik, hogy azt gondolod. A szabályok meg... kit érdekelnek? - mosolyodok el, de ez azért már nem az igaz. Közel sem olyan valós, mint az előző volt. - Majd én beszélek vele! - vágom rá azonnal, amikor a zsaru említésre kerül. Az arcom teljesen komoly és a kezem ökölben. Mintha már most a kést szorongatnám benne. Pedig nem. Nem tervezem, csak... franc se tudja. Azt hiszem, ott van bennem az érzés, hogy nem akarom, hogy miattam legyen neki rosszabb. Tudom milyen az, amikor ott kell lenni, ahogy nem tartozik az ember. És nem akarom még elviselhetetlenebbé tenni neki. Tekintve, hogyha én nem vagyok, ha nem veszekszünk, ha nem jön utánam... nem történt volna meg semmi! Minden normális lenne körülötte.
- Majd én elintézem - bólintok aprót és kényszerítem magam, hogy ne nézzek már felé. Ami elég nehéz, mert túl közel van és minden erőm arra kell, hogy ne nyúljak felé és ne húzzam magamhoz. Így már azt az ígéretet sem tudom kipréselni magamból, hogy nem fogom megmártani benne újra a kést... és nem csinálok semmi baromságot.
- Nem mintha el akarnálak küldeni, de... nem vagy már így is késésben? - kérdezem csakhogy eszébe ne jusson ellenkezni vagy kicsikarni belőlem azt a bizonyos ígéretet. - Nem akarom, hogy még nagyobb bajban legyél azzal, hogy még többet késel... - nézek rá továbbra is, nem mozdulva a faltól.

A nagyon is őszintének hangzó és igaznak tűnő válaszával megdöbbent. Egy jó darabig nem is tudok utána mást csinálni csak pislogni rá nagyra nyílt, hitetlenkedő szemekkel. Ilyet még soha, egyetlen férfi sem mondott nekem már kora reggel. Na, jó, igazából egynek sem volt alkalma ilyeneket mondani, mivel eddig mindegyikkel úgy jártam, hogy mire reggel kinyitottam a szemem, addigra már csak a kihűlt párnát, és az összegyűrt takarót találtam magam mellett. Most már tudom, hogy milyen érzés megbecsült nőnek lenni! El nem tudja képzelni, hogy ez a pár, jelentéktelennek tűnő szó milyen sokat számít nekem. A kezdeti döbbenet azonban szerencsére hamar, és nyomtalanul lefagy az arcomról, és... nem marad utána... semmi. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hogy mit szoktak ilyenkor mondani, ezért inkább szó nélkül hagyom a továbbiakat, pedig igazából nagyon szívesen elhallgattam volna tőle még egy-két, ilyen és ehhez hasonló bókot.
-Hát akkor meg hogy? - Vonom fel az egyik szemöldökömet, így pillantva bele egy pillanatra választ váróan a szemeibe, félbe is szakítva hirtelen az öltözködésemet. Belül már tudom a választ, úgy ahogy azt is, hogy nem lesz hajlandó elmondani, de mégis mit vártam? Valószínűleg én sem lennék elég merész arra, hogy a szemébe mondjam az igazat ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Lehet, hogy tényleg túl elutasító vagyok vele, és nem adok neki abszolút esélyt semmire? Hogy az iménti, rengeteg kérdést magába foglaló gondolataimat mellőzhessem a fejemből egy időre, folytatom az öltözködést. Ezzel legalább lefoglalom magam, és az elmémet is. Mindez a luxus viszont nem adatik meg túl hosszú időre. Újabb, kettőnket illető témába botlunk bele. Persze rögtön megcáfoltam, hogy nem érzem úgy, hogy hiba volt, amit tettünk, ő mindezek ellenére mégis átlát rajtam. Ijesztő, mintha csak a fejembe látna, vagy nem is tudom! Az időközben a kezembe került, és telepakolt sporttáskámat idegesen ejtem rá a székre, fújtatva egyenesedve ki, így fordulva felé, próbálva visszafogni az indulataimat. Mindig is utáltam, ha valaki "jobban tudja", hogy mit gondolok, mint én.
-Nem hagyhatnánk ezt? - Sóhajtok fel, arcom és hangom pedig már szinte kérlelő.
-Arról pedig szó sem lehet, hogy te beszélj vele! Valahogy sejtem, hogy mi lenne abból a beszélgetésből. Jobban jársz, ha inkább az elkövetkezendő napokban meghúzód magad, és annyit sem csinálsz, hogy a cigi csikked a járda közepén pöckölöd el! - Csak egy jó tanács. Tudnia kell ugyanis, hogy a tegnap estétől kezdve, Simon rá lesz szállva, és a lehető összes alkalmat meg fogja ragadni arra, hogy bevigye őt az őrsre, még akkor is, ha csak valami kis pitiáner dolgot követett el. Szinte fel se tűnt, hogy mikor jutottam el hozzá a matracig, de azt tudom, hogy megint túl közel vagyok.
-De teljesen igazad van. Már megyek is! - A szavaimnak ellentmondva, továbbra sem mozdulok. Mintha csak várnék valamire...
-Akkor még egyszer utoljára hágjuk át a barátság egyik szabályát... - Szakad ki belőlem, és gondolkodás nélkül hajolok közelebb hozzá. Nem érintem meg sehol, kezeimmel továbbra is magam mellett támaszkodok, ajkaimat puhán, alig érezhetően nyomva oda szájára.
-Hát akkor... Hello David! És ne feledd, ha megtudom, hogy nem maradtál nyugton a seggeden, gondoskodni fogok róla, hogy olyan csonttöréseket szenvedj, amik majd ténylegesen megakadályoznak abban, hogy bármiféle ökörséget csinálj! - Úgy tűnik, hogy minden búcsúzás előtt el kell mondanom neki, hogy jó lenne, ha odafigyelne magára. Így is sok van már a rovásán. Ezennel felállok, felkapom bőrdzsekimet, magamhoz ragadom a táskámat, amit a vállamra kapok, és meg sem állok az ajtóig, ahol a kilincsre téve a kezem, megállok, és egy percre elmerengek azon, hogy utoljára megforduljak-e még, végül aztán legyőzöm a késztetést és minden további nélkül elhagyom a lakást...

//Kösziii ))

Nem válaszolok a kérdésére. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. Vagy ha eddig mégsem fordult meg a fejében, hogy itt töltse velem az egész napot, talán most... De nem szólok egy szót sem. Azt hiszem most jön ki rajtam az a fajta büszkeség, ami megakadályoz abban, hogy könyörögjek, maradjon valami egész nap. Szerencsére. Úgyhogy csak vállat vonok és úgy teszek, mintha egy szót sem szóltam volna pár perccel ezelőtt.
Csak nézek rá, követem a tekintetemmel. Néha nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg és törjem meg a csendet. Annyira szeretnék látni az arcán egy mosolyt, vagy legalább egy biztató pillantást. Valamit, ami eszembe juttatja a tegnap estét. Hogy ő is ugyanúgy gondol vissza rá, ahogy én.
- Rendben - bólintok rá végül, amikor megkér, hogy hagyjuk a témát. Eszemben sincs tovább forszírozni, ha nem akar róla beszélni. - Meghúzni magam... aha... - mondom nem túl sok meggyőződéssel a hangomban, de utána a szemeibe nézve bólintok, jelezve, hogy megpróbálom.
Tudom, hogy igaza van és vigyáznom kell, de könnyű azt mondani. Neki biztos könnyű egy-két napra bezárkózni, ha nem kell dolgoznia, de nekem szükségem van a szabadságra és egy-egy esti bunyóra. Mégsem fűzök hozzá az előbbihez újabb szavakat. Ki tudja? Talán tényleg sikerül egy pár nap balhémentesen élni.
A búcsúcsókot csukott szemmel élvezem és próbálom magamban tartani a megjegyzést, miszerint nagyon remélem, hogy nem ez az utolsó. Nem tudom, miért pont ő, miért rá vágyok, de hiába is tagadnám, így van. És nem akarom, hogy már most vége legyen. Veszettül élvezem, hogy vele megszegjük a barátság szabályait.
- Persze. Vigyázok én. Így szeretem a csontjaimat. Egyben és a helyükön - mosolyodok el, de ez most inkább csak amolyan álca. Hogy ne látszódjon, mennyire bánt, hogy elmegy. Viszont amint csukódik az ajtó mögötte, már tova tűnik a mosoly és teljesen komoly arccal bámulok magam elég egészen addig, amíg rá nem szánom magam, hogy ideje felvenni a jó-munkás álcát és odatolni a képem a főnök elé.